Summer melodies

III. 14 fejezet

2012-02-25T20:22:00.000-08:00

Nagyon el vagyok maradva, ne haragudjatok a rengeteg csúszásért, de nincs túlzottan sok ihletem mostanában, illetve csak ehhez nincs. Na, jó, van hozzá, de az, majd jön, még egyelőre Franciaországban vagyunk, és leszünk, úgy két fejezetig azt hiszem.

___________________________________

14. fejezet

A legjobbat a végére

Könnyeit törölgetve támaszkodott a mosdó hideg falának. Annyira félt ettől, pontosan ezért nem akart soha senkinek beszélni Krisztiánhoz való kötődéséről, főleg míg ennyire bizonytalan lábakon áll a kapcsolatuk. Most ez is összedőlt, és talán már fel sem akarja építeni újra. Rebeka megmondta, ostoba rajongás az elérhetetlen híresség felé, mint minden második bolond liba. Mit tudhatnák ők, mit érez iránta? Hazugnak nevezték, bizonyították, amit annyira el akart kerülni. Ezért harcolt, kiállt értük, de Krisz a padlóra küldte egyetlen képpel. Belül vívódott, mennyire tartsa hitelesnek a képek adta valóságot, hiszen baráti gesztusként is találkozhattak, vagy közös munka miatt, esetleg rég látott ismerőse. Megrázta a fejét. Magyarázkodik, a nyilvánvaló pedig ott van az orra előtt, akár kiplakátozhatná vele az ebédlőt. Erősnek mutatta magát, saját igazát hajtogatta, de mit ér ez, ha bizonyítékot adnak a kezébe, újabb pofon az élettől. Már másodjára érzi ugyanazt a maró érzést, akiket barátnak hitt csúnyán átverték. Hihet így, ezek után bárkinek?

- Zita, minden rendben? - Henrie kopogott az ajtón. - Jól vagy?

- A... azonnal megyek! - kinyitotta a csapot, tenyerét teleengedte vízzel, s kipirult arcára locsolta Rossz, öröklött tulajdonság, hogy egyetlen csepp könnytől is úgy néz ki, mint, aki órákat sírt.

Öt percig támasztotta még a mosdókagylót mielőtt elég erőt összeszedett volna a folytatáshoz. Átsuhant fejében a gondolat, enged csomóba összeszűkült gyomrának, s rosszullétre hivatkozva hazamegy, de maradt még benne annyi büszkeség, végig csinálja, ha bele pusztul is! Rájuk se nézve ment be a mosogató részlegbe, táskájából elővette fülhallgatóját, telefonjába dugva felhangosította a zenét, és eltompította a külvilágot. Békésen mosogat, törölget, csinálja a dolgát, a világ meg mehet a búsba, megmutatja, nem lehet kiidegelni, hiába próbálkoztak annyira. Szeme sarkából a dél utáni első órákban többször látta Sebastian feltűnni, valamiért állandóan arra akadt dolga, ilyenkor Zita beletemetkezett a mosatlanba, először áldotta az eget, a sok éhes emberért. Két ujj húzta ki jobb füléből a fülest, s puszit nyomott az arcára.

- Mit szeretnél? - kérdezte hátra se nézve a fiúra.

- Azt, hogy mosolyogj egy kicsit - nekidőlt a mosogatónak. - Hallottam, mi történt. Segíthetek valamit?

- Nem kell, jól vagyok - hazudta szemrebbenés nélkül. Ha ezt várják el tőle, elhallgatja az igazat. - Menj vissza dolgozni!

- Szünetet vettem ki - Nehéz lenne elküldeni a lány mellől, ahhoz túlságosan szeretné jobb kedvre deríteni.

- Volt már ebéd - pillantott rá homlok ráncolva.

- Mért akarsz ennyire elküldeni a közeledből? Rám is haragszol?

- Dehogy! Csak most jobb egyedül, el leszek az edényekkel.

- Tehetek érted még valamit? - ellökte magát a támaszától.

- Küldj be minél több piszkos edényt, az nagyon jól jönne, köszi.

- Parancs, kisasszony! - kezét homlokához érintve tisztelgett, mint a katonák, majd lerázva a viccelődést, bíztató mosolyt küldött Zita felé. Elszomorította a távolság kettejük közt, mint szimpla barát szeretne támasz lenni, ha már ennyi feszültség érte a csapat többi tagjával. Talán este másmilyen hangulatban beszélhetnek, négyszemközt nincs plusz fül, ami kihallgathatná.

Egész úton csendben bámulta lába előtt a földet. Az emberek jó időre való tekintettel kint lézengtek az utcákon, Párizs élet, felbolydult hangyabolyként mozgott. Egyszerű emberként belezavarodhatna a rengeteg fecsegésbe, a témák hálójába. Szereti meghallgatni mások véleményét, problémáit vagy épp örömeit, ettől valahogy neki is könnyebb lesz minden. Ezen az estén azonban a sokaság sem hatott rá úgy, mint szerette volna. Ahhoz túlzottan lehangolt volt, nyúzott, szinte zombiként tette egyik lábát a másik elé, had haladjon legalább előre. Hosszúnak érezte az előtte álló hetet, örülne egy váratlan eseménynek, ami miatt napokkal előre hoznák az indulást. Kellene egy aranyhal a Szajna hűs vízéből, talán valaki beleejtett egyet. Bolond képzelgés, ám legalább képes volt elterelni gondolatait valamelyik másik szörnyű irányba. Néha rátör az emberre a "Mindenben rosszat látok." korszak, és Zita épp ebben élt, nem talált mosolyra fakasztót, semmi örömtelit. Sebastian mellette egyfolytában őt nézte, szólni nem akart, csak fürkészte arcát, és azt találgathatta mi járhat egy összetört szívű lány fejében...

III. 13. fejezet

2012-02-14T09:01:00.000-08:00

Utálok beteg lenni, ti nem? Úgy megfáztam, hogy csak na! :-/ Tegnap is azért nem sikerült befejezni a fejezetet, mert létezni sincs kedvem a fejfájástól, meg minden, az említett problémához kapcsolódó dologhoz, szívem szerint feküdnék egész nap...

___________________________________

13. fejezet

A legjobbat a végére

Félve nyitott be a konyha lengőajtaján. Direkt korábban jött, de még így sem zárhatta ki a lehetőséget, miszerint megelőzte a két lány. Kifújta az akaratlanul benn tartott levegőt, csak a ténylegesen konyha részen volt némi mozgás, a francia ikerpár hamarabb jött, előkészíteni az ételt.

- Ó, szia Zita! - kukucskált ki egyikük. A lány csupán visszaintett, idegessége miatt képtelenné vált a beszédre. A srác nem erőltette a dolgot, visszatért levest kavargatni, főleg azután, hogy öt perccel idősebb bátyja erőteljesen utalt a lazsálás iránti negatív véleményére. Szóval Zita újra egyedül maradt saját gondolataival, kétségeivel. Egyáltalán nem várta ezt a napot, szívesebben bújt volna el a takaró alatt, ahová a szégyen-érzete miatt száműzték önmagát. Szégyenkezett, de tulajdonképpen mi miatt is? Az igazság nem bűn, csupán néha fáj, de olyankor kegyetlenül.
- Jó reggelt Vietnám... akarom mondani Franciaország! - nyitott be Márton nagy vidáman, mire az egészen máshol járó lány helyből plafonig ugrott. - Bocs, nem volt szándékos ijesztgetés.
- Semmi gond - erőltetett mosolyt nyúzott arcára.
- Mindjárt jönek Rebekáék, majd ők felébresztenek - Zita nagyot nylet, a sötét felhők közelednek. Szákára ráfagyott a mosoly, belül azzal győzködte jözan eszét, hogy butaság lenne gyermeteg módon elfutni, még. Persze, ha azt vesszük számításba, Rebeka nagyon határozott volt tegnap, talán túl jó a bizonyítéka, akkor viszont hatalmas traumát kell majd a lehető leghiggadtabban kezelnie.
A nap elkezdődött lassan, beszivárogtakj az emberek, elfoglalták a helyüket, s megkezdődött a második nap a hétből, ami egyesek számára negatívan csengett, de Zita kezdett örülni a hazatérésnek, főleg miután Rebeka úgy lehordta, jogtalanul.

- Itt a mi kis madárkánk! - Ettől a hangtól az életkedve is elment hirtelenjében. Visszacsúsztatta a tányért a mosogatóba, megtörölte kezét és a hang irányába fordult. Vele szemben, alig másfél méternyire Rebeka állt, egyik oldalán a kezeit tördelő Sziszivel, aki direkt kerülte a vádlott tekintetét, ám a másik oldalon Naomi szemei elégedett csillogással szúródtak a lányéba.
- Úgy tűnik nem aludtál túl jól. Csak nem bántott a lelkiismereted? - gúny csengett hangjában, és ezt tükrözte a mosolya is. Kimondottan élvezte a helyzetet.

- Nincs miért bántson - az ő hangja azonban remegett kissé. Kitart igaza melett, ha törik, ha szakad. Naomi és Rebeka alig hallhatóan felnevettek, Sziszi csendben figyelte az eseményeket, ő még hitt valamilyen szinten a barátnőjének, vagy a volt barátnőjének, ki tudja már hányadán állnak, főleg a történtek után.
- Azért ebben kételkednék. Ugye még emlékszel a tegnapi megállapodásunkra? - feleltként aprót bólintott. - Na, ahogy ígértem hoztam neked hazugságod cáfolatát. - kihúzott egy mappát a táskájából és az asztalra dobta, mely kettejük között állt. Zita közelebb lépett, keze remegett, de érte nyúlt, s közelebb húzta. Nagyot nyelt, majd elhúzta a rá feszített gumit, és kinyitotta. Teljes erőből ajkába kelett harapnia a látványtól, félő volt, kiserken a vére.
- "SP legújabb hódítása" - a szalagcím magáért beszélt, még ha egy rajongói oldalé is. Képet hála az égnek nem mellékeltek, de a rövidke cikk átfutása után Zita úgy érezte, menten kidobja a taccsot. Arrébb tette a papírt, mintegy önkínzó módon kényszerítette magát a következő cikk elolvasására. - "A feltörekvő tehetség, SP, azaz Éder Krisztián oldalán lép nyilvánosságra. Állításuk szerint a közös duett rengeteg érzelmet szabadított fel bennük. Mi is bizonyíthatná ezt jobban, minthogy az elmúlt napokban több helyszínen is látták őket együtt." - Zita összeszorította a szemét, hátha ezzel bent tarthatja a könnyeit. Lapozott. A fehér papír nagyjából felére egy kép volt nyomtatva, összetéveszthetetlenül Krisz volt rajta, keze ismeretlen lány derekán pihent, valószínűleg közvetlenül miután kiléptek az épületből.
- Beismered végre? Nincs semmi közöd hozzá, egy újabb elmebajos rajongó vagy, semmi más. - Fájtak neki Rebeka szavai, de ennél sokkal szörnyűbb érzés, szinte fojtogatta a tudat, hogy igazuk van, nincs közöttük semmi, még talán barátság sem. Hazudott, átverte, amint elutazott másik lányt talált, aki biztos sokkal jobban illik hozzá, mint ő. Akkor miért keltette benne a reményt? Nem bírta tovább elviselni, sírva kiszaladt az ebédlőbe, ott a kérdő tekintetekkel mit sem törődve átrohant a mosdóba, s bezárkózott.
- Ezt elintéztük! - emelte fel a tenyerét Naomi, Reeka pedig elégedett mosolyát viszonozva belecsapott.

III. 12. fejezet

2012-01-26T16:18:00.000-08:00

Mint chatben is írtam, ezt a részt nem tervezem a megszokott 18-18 fejezetesre, annál jóval rövidebbnek ígérkezik, de nyugi, még nincs vége. ;)
A is késésem miatt, sajnos hosszra nem, de tartalmilag szőttem bele meglepetést, remélem megbocsátjátok az apró üzemzavart...

___________________________________

12. fejezet

"Fogadjunk, hogy..."

Elérkezett az utolsó hét, az ingyenkonyha nyüzsgése messze túlnőtt a beáradó tömegen, a magyarok fájó szívvel vettek búcsút francia társaiktól, akárcsak fordítva. Azért egy hónap alatt összekovácsolódhatott a csapat, barátságok születtek, romantikus szálak bontakoztak ki, az elválás sosem könnyű, főleg ilyen szempontok után.

- Lányok, képzeljétek! - rontott be Rebeka, kicsivel a kezdési idő után, mostanában rengeteget késett, pontosabban beért időben, csak elfecsegte az időt. - Most hallottam! - a két lány felé fordult.

- Miről van szó? - törölgette mosogatólétől csöpögő kezeit Zita.

- Állítólag panasz volt a késői indulásra, ezért nem szombat délelőtt, hanem pénteken kora délutáni géppel megyünk! - a szívük összeszorult a hírtől. - Annyira igazságtalan!

- Miért kell eltérni a tervtől? - nyafogta Sziszi, felpattant a pultra, és Rebekával egymást túlharsogva érveltek a változás ellen. Zita először csatlakozni akart, aztán meggondolta magát és visszatért a piszkos edények tisztára mosásához, közben azért belül neki is kattogott az agya. Elszomorította a tudat, pár órával kevesebbet tölthet álmai fővárosában, ám öröm kúszott a bánat mellé, hiszen újra láthatja azt a valakit, aki tartja benne a lelket minden e-mailjével, amit Európa túlvégéről küld nagyjából két napos rendszerességgel. Ehhez képest ő alig írt neki heti kétszer, emiatt többször támadt bűntudata. Szeretné már átölelni. Az utazása előtti nap több izgalmat tartogatott, mint hitte és rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul. A plüss medvéket egyetlen éjszakára sem veszíti szem elől, nappalra pedig szépen elrendezi nekik az ágyat. Eszébe jutott a csók, s, amiket Krisz mondott, annyira őszintének hatottak a szavai, kételkedett a hitelességükben, de a csók elegendő bizonyítékot adott. Még soha senki nem volt rá ilyen nagy hatással, csak remélni tudja, ha hazaért találkoznak, tisztázzák a továbbiakat és végre túllépnek a kerülgetésen. Dolga végeztével ismét megtörölte a kezét, zsebéből kivette a mobilját és megnyitotta a képeket. Az elsők még a Balatonnál készültek, aztán az állatkerti következett, és csempészett közéjük pár jól elkapott pillanatfelvételt Krisztiánról is.

- Jaj, állj már le ezzel! - Rebeka hangja ugrasztotta vissza a valóságba, közelebbről érkezett, mint gondolta. - Annyira átlátszó!

- Micsoda? - nézett rá homlokát ráncolva.

- Ez az egész SP-s ügy! Tudjuk, hogy csak kamu, nincs miért tovább hazudnod!

- De én nem... - teljesen összezavarodott.

- Ugyan- ugyan! - legyintett. - Totál átlátszó a meséd! Ki ne zúgna bele SP-be, hiszen irtó szexi pasi, de ettől még nem terjesztünk olyan álhíreket, hogy járunk vele! Ennyi erővel, tessék, én meg lefeküdtem vele! Na, nincs rá bizonyítékom, csak pár kép róla a telefonomban, akkor most ez is igaz, ugye? - Zita szemébe könny szökött. - Azt hittük jó fej vagy, de be kell látnunk, csak egy beképzelt liba, aki a kelleténél élénkebb fantáziával rendelkezik. Ha jót akarsz magadnak, keresel olyan pasit, aki tényleg rád lesz kattanva, és nem csak a képzeletedben jöttök össze!

- Fogalmam sincs, honnan szedted ezeket a baromságokat, mert, amit nektek mondtam az a nagy igazság, bármennyire hihetetlenül hangzik is. Ismerem Kriszt, lassan két hónapja, és minden, amit mondtam valós! - Sziszi a háttérből figyelte az eseményeket, ám jól látszott az arcán, inkább a vádlónak hisz, mint az áldozatnak.

- Na, persze! Benne voltál egy nyamvadt újságban, mert szerencsédre, pont téged sorsoltak ki, viszont az újság szerint már kevesebbet találkoztok, mentetek az utatokra, kb. semmi közötök már egymáshoz.

- Hazugság! - vágta rá Zita, keze ökölbe szorult az idegtől.

- Ő maga mondta az interjúban! Vagy szerinted SP hazudik? - gúnyos mosolya tovább fokozta a lány feszültségét. - Jó, nézzük azt, félre írták a dolgot. Ezen kívül is van számtalan bizonyíték az állításaid megcáfolására.

- Képtelenség - kezdte feladni az ellenkezést.

- Fogadjunk, hogy ellenben veled, nekem van száz százalékig hiteles bizonyítékom a hülyeségeid eltörlésére!

- És mégis mi lenne az? - Tekintete Rebeka válla felett az ajtóra tévedt. Szeretett volna kirohanni, át a mosdóba, s bezárkózni a vádak elől.

- Holnapra kinyomtatom, addig agyalhatsz az újabb meséden, lehetőleg próbálj tényleg élethű lenni! - ezzel lezárta a beszélgetést. Visszatért a tányérok rendezgetéséhez, Zita pedig megfordulva belekapaszkodott a mosogató szélébe, és mély levegőket véve harcolt a szédülés ellen. Ennyit a szépen befejeződő nyaralásról, most már tényleg a pokolban érzi magát!

III. 11. fejezet

2012-01-20T03:52:00.000-08:00

Szomorú vagyok. Talán megint van valami a levegőben, vagy csak a szokásos "Sors kitol velem" c. dolog van, nem tudom. A lényeg, hogy az előző bejegyzés megint komment nélkül maradt, többek között ezrt csúsztam a következő fejezettel, na, meg azért is, mert időm, mondjuk úgy... "nem, mint a tenger".

___________________________________

11. fejezet

Villámlik már

Furcsán teltek a napok. Zita jól érezte a változást, csupán arra nem jött rá, mi történhetett, ami miatt ennyire érdekesen változtak meg körülötte a dolgok.

- Zita, hahó! - lökdöste meg finoman Sziszi. - Kiesik a kezedből a tányér!

- Lehet rosszul van, elég sápadtnak tűnik. Ültessétek le egy kicsit.

- Micsoda? - pislogott sűrűn, kiszáradt szeme ettől könnybe lábadt. - Bocsi, elgondolkoztam.

- Min jár ennyire az eszed?

- Ez ijesztő! - mondta Rebeka. Zita teljes zavarban nézte a körégyűlt embereket.

- Bocsánat, már jól vagyok, minden rendben - magyarázkodott.

- Azt hallottam, rosszul vagy! - jelent meg Sebastian, az aggodalom csak úgy sütött róla. Odafurakodott a lányhoz, s némi ijedtséggel tekintetében fürkészte arcát.

- Nem, semmi ilyesmi nem történt. Nyugodj meg, teljesen okés vagyok! - előkereste legbíztatóbb mosolyát. Azt csak ketten láthatták, a kisebb tömegtől hátrébb állva, amint egymásra pillantva nyíltan kiolvasták a másik szeméből ugyanarra járó gondolatait, lemondóan sóhajtottak és csendben beszélgettek.

Húsz perccel a történtek után, a munka tovább folytatódott, mintha semmi sem zavarta volna meg. Európa másik végén is hasonlóan zajlottak az események, a stúdió megtelt zenével, ám az ének csupán hébe-hóba hallatszott mellette, néha mindkettő eltűnt, helyette kiabálások zaja visszhangzott.

- Kiakasztasz! Figyelj már oda, csak öt percig légyszíves!

- Talán ha nem kezdenénk újra fél mondat után, sikerülne felvenni normálisan! - vágott vissza. Fejét felszegve állta a srác dühtől izzó tekintetét.

- Nem kezdenénk újra ha képes lennél érthetően kimondani két egyszerű szót egymás után!

- Nyugalom van! - csitítgatta őket SP menedzsere, aki maga is kezdett besokallni. Lényegében igazat adott Laurának, valami nem volt rendben Krisztiánnal, szétszórtsága már-már a csillagos eget érte. - Mi lenne ha szünetelnénk kicsit? Emberek, szünet! - fordult körbe. - Ti pedig, csillapodjatok le és lengessétek meg a fehér zászlót mire visszajövünk, különben én akadok ki, de az világ méretű lesz!

- Hallottad!

- Ne legyél ennyire gyerekes! - Krisz megfordult és kiment levegőzni. Belegondolt, másfél hete még örült a közös munkának, várta az új kihívást, sőt maga is részt vett a kiválasztásban.. Míg nem ismerte Laurát, teljesen másképp vélekedett róla. Szép, okos, vicces, s jó a hangja, illik az övéhez, vagyis a duett szuper lesz. Vagy nem. Előhúzta mobilját farmerjának zsebéből és fellépett a netre. Rosszkedve egy csapásra elszállt, mosoly jelent meg az arcán, miközben az üzenetet olvasta. - Te is hiányzol. - suttogta, majd kilépett, és egész nyugodt állapotban tért vissza a mikrofon mögé. Orsi egészen meglepődött, röpke öt-tíz perc alatt a hangulat hatalmas fordulatot vett. Lehet valami látnoki képességgel rendelkezik?

Másnap délutánra megérkezett a mindenki által emlegetett rosszullét. Feje annyira fájt, majd széjjel szakadt. Semmi másra nem vágyott, a pihenés gondolata kavargott a fejében.

- Menjünk, üljünk be valahova! - lelkesedett Henrie. Karja kényelmesen átölelte Sziszit, aki büszkén húzta ki magát a fiú mellett.

- Ünnepeljük meg a közösen eltöltött heteket! - tette hozzá Naomi, s épp bele akart karolni Sebastianba, ám ő ezt nem vette észre és ellépett mellőle, hogy Zita közelébe kerülhessen.

- Ti menjetek csak, mi haza megyünk, Zitának fáj a feje.

- Ó, de sajnálom. Azért te még jöhetsz! - nagyjából az első mondat erejéig tartott együttérzése.

- Inkább elkísérem. Amúgy is fáradt vagyok, nektek azért jó szórakozást!

- Na, persze - morogta Rebeka Naominak. Mindketten jobban örültek volna ha Sebastian őket választja betegápolás helyett, később a francia lány el is szakadt a csapattól, mondván, halaszthatatlan dolga akadt.

- Miért nem mentél velük? - kérdezte, miután már jócskán elhaladtak az ingyenkonyhától.

- Te fontosabb vagy nekem, mint két sör.

- Seb, ezt már megbeszéltük, a...

- Nem szeretsz engem, tudom.

- De szeretlek, csak nem úgy! - javította ki gyorsan. Talán ha őt ismeri meg előbb most egészen mást mondana, de a múlton nem lehetett már változtatni, ahogy az érzésein sem.

- Igen, beszéltünk róla. Én a barátod vagyok, és az is maradok, a szíved másé. Az én szívem azonban teljesen másképp érez, nekem nincs másik lány, csak egyvalaki, és a remény, hogy egyszer talán változnak a nézeteid, és én leszek az a fiú.

- Nem akarok benned hamis reményt kelteni.

- Azért várhatom, hátha csoda történik. Addig pedig kihasználom a barátság adta lehetőségeimet, s igyekszem a lehető legjobb lenni. - elmosolyodott.

- Remekül csinálod - csatlakozott hozzá.

III. 10. fejezet

2012-01-15T01:15:00.000-08:00

Első tervként, folytatni szerettem volna a kilencediket, de hiáb nézegettem több, mint egy órán át, semmi használható ötletem nem akadt hozzá. Így maradjunk annál, hogy az ilyen kevéske lett, s térjünk rá a következőre.

___________________________________

10. fejezet

Zuhanás

Két kézzel szorította az oszlopot, úgy érezte az egész világ reng alatta, és bármelyik pillanatban lezuhanhatna a mélybe. Sikolya messzire hallatszott a semmiben,és nekiütközött a távolban emelkedő hegyeknek. Lenézett. Igen, lepillantott, s meglátta mi tátong alatta. A föld kettényílt, mélységes mély szakadék tátongott alatta. Lába a rémülettől reszketni kezdett, elvesztette a biztos pontot és lecsúszott. Keze elérte az oszlop peremét, görcsösen fogta a jéghideg márványt, és imákat zengett magában, melyeket még kiskorában a Biblia felolvasáson tanult. Annyira nehéz volt tartania a testét, miközben a rettegés elönti az elméjét, nincs, aki megmentse. Ujjai lassan lecsúsztak a peremről, felkészült az örökké tartó zuhanásra, szája a sikításra nyílt, amikor valaki fentről megragadta a kezét, a nevét kiabálta és felhúzva szorosan magához ölelte.

- Zita! - nagyokat pislogott, miközben próbálta felmérni hová is került. - Ébredj kislány! Csak egy rossz álom volt, semmi baj.

- Álom? - ismételte kábultan. Lassan visszatért a tudata, körbenézett a halvány fényű szobában, majd felderengett az álom béli hely, és könnyeket hullajtva fúrta arcát Sebastian mellkasába. A fiú nyugtatóan simogatta a hátát, miközben halkan suttogva csitította el a lány feldúltságát.

- Aludj még egy kicsit, ha szeretnéd maradok, míg elalszol - visszafektette az ágyra, mellé helyezkedett és tovább simogatta. Zita egészen nyakáig húzta a takarót, ereje sem volt ellenkezni, inkább örült annak, nem kell egyedül lennie.

- Sebastian - pillantott fel rá. - Köszönöm. - a srác szája mosolyra húzódott, félrehúzott pár tincset Zita arcából, s csendben figyelte az álomba szenderülő lányt.

Reggel Zita morogva fészkelődött az ágyon, valami gátolta a szabad mozgásban. Résnyire nyitotta szemeit, amik ezután szélesre tágultak. Némán tátogva igyekezett felmérni a helyzetet, visszagondolni az előző éjszakára és kieszelni egy tervet, hogyan kezelje a fennálló esetet. Óvatosan felemelte Sebastian őt ölelő karját, ám a srác visszatette azt. Zita megköszörülte a torkát, újra próbálkozott, de miután újra kudarcba fulladt, feladta és elkezdte finoman rázni a vállánál fogva.

- Kelj fel, hahó! Elkésünk!

- Miért, mennyi az idő? - morogta a párnába.

- Hét óra múlt tíz perccel - olvasta le telefonjáról. - Kapsz öt percet, aztán kezdj neki öltözni, oké?

- Jó-jó - legyintett fel sem emelve a fejét.

Zita felkapta a székről gondosan előkészített ruháit, átvonult a fürdőbe és beállt a kellemesen langyos vízsugár alá. Eszébe jutott az előző éjszakai álma, aztán az ébredés utáni első arc, amit meglátott. Vajon kiabálhatott? Máskülönben honnan hallotta volna meg? Még szerencse, hogy az édesanyja éjszaka dolgozik, különben magyarázkodhatna, főleg az együtt alvás miatt. Az neki is zavaros még. Abban reménykedett, ettől ugyanolyan lesz a kapcsolatuk, semmi félreértés, rövidebbre kötött szálak, vagy hasonló számára leginkább problémát jelentő dolog sem történik. Elrepült az idő, eltelt három hét, ők hamarosan hazamennek, s lehet így hagyja itt a srácot, teljesen rossz irányba fordult kapcsolatukkal. Neki Krisztiánra kell koncentrálni, ő a legfontosabb, az egyetlen, és mindig mellette lesz, hiszen ezt ígérte.

- Teljesen ki van készülve, nézz rá! - bökött fejével a robotszerűen mosogató lány felé.

- Szerelmes, ebbe semmi rossz nincs - vont vállat Sziszi, - Kivéve azzal, hogy kibe. Mondjuk nézzük a tényeket, én is elfogadnék egy-két sztárt az ágyamban.

- Persze, de ettől még... - kezdte, de ekkor kinyílt a kétszárnyú ajtó, és Henrie jött be rajta, Sebastiannal a háta mögött. Mindketten fejük búbjáig megpakolva piszkos edényekkel. Sziszi és Zita egyből ugrott hozzájuk segíteni, Réka valamennyivel lemaradva jött utánuk, elvette a maradék három tányért tőlük, és hanyagul az asztalra tette. Henrie eközben elkapta Sziszit, nyíltan megcsókolta. Zita visszament a mosogatóhoz, tette a dolgát, kerülve bármilyen szemkontaktust vagy testi felhívást Seb irányába.

- Muszáj vissza mennünk, jövünk legközelebb - huncut mosolyától Sziszi arca lángvörösre váltott. Integetve nézett utánuk, s eltűnésükkor hangosan felsóhajtott.

- Nem megyek haza. Itt akarok maradni! - szögezte le a sótartóval babrálva.

- "Imádom Párizst, de bárcsak már otthon lehetnék!" - gondolta magában Zita. Ő akart idejönni, ő mondta, semmi gond ha fiú lesz a laktórása, semmi probléma a munkával, a barátokkal, de kezdett az egész az idegeire menni. Ennek lehetett valami köze a Krisztián irányába érzett idegtépő hiánynak? Gőze sem volt róla...

III. 9. fejezet

2012-01-12T07:23:00.000-08:00

Annyira örültem az előző fejezet két kommentjének, igaz, netem továbbra sincs, csak itt tesómnál, de megpróbáltam villámsebességgel összehozni egy részt, ami megállja a helyét. Láttam a "panaszokat" Krisztián távollétét illetően, ezért egy kis meglepivel készülök, remélem örülni fogtok neki. :)

_______________________________________

9. fejezet

Két világ

- Ezek után sehova nem engedlek egyedül! - szögezte le Sebastian a hazaút alatt több alkalommal is.
- Mindenhol vannak ilyenek, ez nem egyedüli eset. Nálunk rengeteg ilyennel találkozni. - Lényegében egyetértett a feltevéssel, valamilyen szinten örült is a fiú társaságának, de más részről benne volt a "meg tudom magam védeni" csökönyösség, ami ebben az esetben elég helytelen észjárás, de nála kitörölhetetlenül fennállt.
- Akkor nem engedlek haza! - vágta rá határozottan és megfogta a kezét. Zita egészen belepirult a heves aggodalomba, s megpróbálta kihúzni ujjait a gyengéd szorításból.
- Ott nőttem fel, hozzászoktam az effélékhez - érvelt, és valamilyen szinten véletlenül tette még hozzá - és van, aki vigyázzon rám. - Szavaival elérte, hogy szabadulhasson, plusz sikerült Sebastian szívébe gázolnia.
- A barátod.
- Igen - érezte mennyire mellényúlt, elrontotta a jó felé hajló hangulatot. Ezután már pláne föld alá kívánta magát, amikor hangot adott gondolatának. - Bár, ki tudja, mi lesz, amikor hazaérek. - A srác szemében remény szikrája villant fel. Gyorsan hozzá szeretett volna tenni valamit, akármit, amivel eloszlathatja a fejében forgó gondolatokat, de már késő volt. Túlságosan sokáig habozott, új okot szolgáltatott a reménykedésre, a próbálkozásra, s talán a komoly tettekre is.

Három napja szakadhatott az eső. Szakadt, mintha dézsából öntötték volna, ezért programjait sorra át kellett szerveznie, imádott gépét az asztalra téve nézhette. Ki akart menni a szabadba! Felkeresni egy jó helyet, csinálni számtalan képet a számára érdekesnek tűnő dolgokról, ismeretlen emberekről... Zitáról. Igen, a legtöbb gondolata megváltoztathatatlanul körülötte forgott, mit csinálhat, hol lehet, kikkel találkozik, és a legfontosabb, eszébe jut-e még, vagy talált magának mást. Szégyellte bevallani, de búcsúzkodásuk óta szörnyű félelmek, rémálmok gyötrik, s mivel semmi pontosat nem tisztáztak, lényegében két szabad fiatalként élik a napjaikat, Európa távoli pontjain, egyetlen reménye a ritkán érkező üzenetek, ilyenkor rengeteget ugrik a kedve, szívesebben lát neki sokasodó feladatainak, hamarabb végez velük, kevesebb nyűggel járnak.
- Hé, haver! Orsi mindjárt itt lesz, össze szedhetnéd magad! - felkapta a hozzá legközelebb lévő, viszonylag puhának tűnő tárgyat, jelen helyzetben egy könyvet és Krisztiánhoz vágta. A srác, mint, akit mély álmából ébresztettek fel, ijedten ugrott ki a fotelből, mérges pillantásokat lövellt Tomi felé, majd bevonult a fürdőbe, rendbe szedni a külsejét. Belül továbbra is romokban hevert, kétségek közt, és bár őszinte bizalmat táplált a lány felé, de nehéz volt ezt szilárdan tartani, miközben azt sem tudja mi történik vele Franciaországban.
- Szóval, Laura még nagyon kezdő, rengeteg segítségre lesz szüksége, amit természetesen neked kellene megadni, támogasd, legyél mellette, vezesd be a világodba. Nem azt kérem, hogy egyből hatalmas sztárként kezeld, fogd keményen, ne hagyd, hogy elszaladjon vele a ló. - Krisz mindebből az utolsó fél mondatra emlékezett biztosan, a koncentrálás is nehézségeket okozott az elmúlt napokban.
- Mikor is kezdjük? - próbálta elrejteni, magára haragítaná Orsit ha rájönne mennyire máshol járt az előbb.
- Holnap reggel kilenckor találkozunk a stúdióban, a múltkori találkozásunk után, szerintem semmi gond. Minden rendben lesz. - egy bizonyos fokig saját magát is győzködte, csinált már hasonlót, ám rengeteg súly nehezedett a vállára, akárcsak Krisztiánéra. - Most mennem kell, ennyit akartam, így tömören. A többit holnap. Ne felejtsd el, kilenckor! - emlékeztette újra és újra, míg Krisztián udvariasan ki nem lökdöste az ajtón. Talán a munka elfeledteti vele, kikapcsolja, talán fel is vidítja valamelyest. Csak arra nem gondolt, mi van ha a Sors a bonyolultat még tovább bonyolítja, belekever némi feszültséget, megbolondítja egy csipet emberi önzőséggel, és az egész keveréket Zita és Krisztián fejére zúdítja. Ember legyen a talpán, aki ezt a koktélt higgadtan elviseli!

Tervek a jövőre nézve

2012-01-07T12:43:00.000-08:00

Új év, új élet, meg egyéb olyan dolgok, amiknek köze lehet ehhez a bejegyzéshez. Szóval, kezdeném ott, ismét van internetem, bár gonoszkodik néha, de a blogspot hiánytalanul működik, így jöhetnek a fejezetek, amiből azóta már került is fel, viszont (!) hiányolom a kommenteket, amikből legalább egy idáig mindig volt. Kapom a "Tetszik" kattintásokat, ám a tényleges vélemény messze jár. Szeretném lgalább azt az egy hozzászólást visszakapni, mit kellene tennem érte? Jó, most jöhet a "ez is csak a látogatókért ír" kijelentés, ami jelzem, rám egyáltalán nem igaz, de szerintem mindenkinek jól esik ha elsimerik a munkáját.

Következő erre a blogra vonatkozó napirendi pont a történet végéről szól. Na, nem ott tartunk még, de egyszer el kell jönnie. Őszinte leszek: még tervezek egy részt, de a véleményezés hiányában kicsit megingott a terv, mert rézemről csak húzom a madzagot, amit nem szeretek túlzottan. Ettől függetlenül magát a fejezetek megírását imádom. Szóval, mit gondoltok? Hajlandóak vagytok írni pár sort a fejezetek után, őszintén, nyíltan vagy hagyjuk az egészet, zárjam le a történetet?

Harmadik, egyben utolsó része a bejegyzésnek: versenyen gondolkodom. Egyszerű történetíró verseny lenne a fő célom, ám vannak más ötleteim is, tehát tervezés alatt áll a dolog. Nyereménynek hírdetést, történet kiemelést és esetleg netes oklevelet szánnék, így is érdekelne titeket? Legalább 5-10 emberkére gondoltam, nem sok, de azért megnehezíti a döntést. :)

Ennyi lenne mára, tudom, ígértem fejezetet, viszont a fenti ok miatt elnapolom, lehet csak jövőhéten lesz belőle valami.

III. 8. fejezet

2012-01-05T16:38:00.000-08:00

Végre van netem! Bár most meg a rendszer szórakozik, és az általam látogatott lapoknál sorra kezdi kiírni, hogy "nem tudja betölteni", ami rohadt idegesítő, de egész addig csendesen keresem a választ a hibára, míg a blogspottal ki nem babrál, mert akkor eléri a harmadik világháború kirobbanását!

________________________________

8. fejezet

A baljós felhők gyülekeznek

Augusztus közepén, a Nap úgy ontotta magából a meleget, mintha ezzel kűzdene az egyre közeledő ősz ellen.

- Elolvadok! - legyezte magát Réka az egyik tiszta tálcával.

- Fiúk, lányok, gyülekező az ebédlőben, most! - dugta be a fejét a francia lányzó. Szóltak a konyhásoknak is, és kimentek a többiekhez. Zita nem hitt a szemének. Hallotta a kintiektől, az emberek ma inkább a szökőkútba lógatják a lábukat, mint frissen, tüzön főtt vagy sült ételeket egyenek ebben a melegben. Hárman ültek az összetologatott, hosszú asztaloknál, pedig dél körül teltház szokott lenne. Bent is érezték a lazaságot, de erre nem készültek fel, döbbenten figyelték a tömeg helyetti nyugalmat. Miután felesméltek égre képesek voltak odafigyelni a nagyfőnök szavaira, aki tájékoztatta őket arrló, mi lesz a nap hátralévő részének programja. Kicsit megkavarva a dolgokat, Zitáékat kitette ételtosztani, mázli avagy sem, pont Sebastiannal és Henrievel, aminek Sziszi kimondottan örült. A két másik francia srácot beküldték a konyhára, a maradék egy szem magyar lányt pedig mosogatni ment, egyedül rengeteget fog unatkozni, legalábbis a lányok szerint, akik ugye mindennaposan átélik a mosogató körül folyó munkát. A többiek szabadnapot kaptak. Kicsivel a kezdetleges káosz eltűnése után, mindenki elfoglalta a kijeleölt pozícióját, s folytatódott a feladatok teljesítése csökkent, hét lelket számláló csapattal.

- Emberek, nem látta valaki Naomit? Úgy láttam nem osztották be sehova. Azt hittem ő is itt kell maradjon. - nézett körbe nőnemű főszereplőnk alig fél órával később.

- Elsők közt hagyta el a helyet - válaszolta Henrie.

- De a múltkor velünk volt, nem?

- Szólj hozzá kislány, a főnök unokahúga.

- Komolyan? - szaladt fel szemöldöke a homlokára. Így már értette hogyak került egy olyan lány az önkéntesek közé. Na, nem mintha bármi baja lenne Naomival, csupán látszik rajta mennyire más posztra teremtetett, ennek persze teljes tudatában volt, csak valami kényszer vehette rá az ittlétre. Más világhoz tartozik, mint ők, úgy nagy átlagban a többiek. Azért ezt az állítását szinte azonnal meg is cáfolta következő gondolatával, mert talált még néhány ember, akiket kiemelhetne, például mindjárt szemrevételezhető a mellette ácsorgó sötétbörű srác, Henrie állítólag hatalmas házban él, Sebastianék tömbházától alig pár utcányira, köztudottan nem Párizs szegény-negyedében.

- Bemegyek, hozok ki levest. Segítesz? - fogta kézen Zitát, és mielőtt válaszolhatott volna, már bent is találta magát.

- Hogy bírod? - kérdezte a mosogató melett ücsörgő lánytól.

- Megszakadok - mosolygott.

- Hát igen, hatalmas tömeggel van dolgunk.

- Még öt óra és vége, remélem ennyien maradunk-

- Kiderül - az érkező Sebastian felé fordult, figyelte az edénnyel egyensúlyozó srácot, majd, mikor már eleget nézte, odalépett, és segített neki kicipelni.

Épp csak kiléptek, megcsapta fülüket a kiabálás.

- Utoljára mondom, tűnjön innen vagy én dobom ki, de abban nem lesz köszönet! - Henrie vitatkozott egy elhanyagolt külsejű férival, aki ápoltságának hiányában gyomorfelforgatóan bűzlött.

- Jogom van az ételhe'! Tudtomma' ez a rászorulóknak van. Egy köl'ök ne beszéljen itt nekem! Ki vagy te, he?! - háborgott. Sebastian feléjük indult, amitől az idegen jól láthatóan megijedt, ám távozni továbbra sem akaródzott neki.

- Miről van szó? - kérdezte, hátha kiderítene valamit abból, mi robbantotta ki a vitát. Zita hiába vetette be minden francia tudását, alig értette mit mond a hajléktalan.

- Ez a szemét csöves idejött, és azt hiszi, neki már bármit szabad! - mondta Henrie, mérges tekintetét fél pillanatra sem vette le a szintén paprikás kedvű fériről. Tény és való, a puszta látványától kirázta a két lányt a hideg, egyenesen félelmetesnek tűnt a hosszú ápolatlan szakáll, a kócos, száz százalékig biztosan tetves, csomókban lógó haj és a rongyos ruhák, melyeknek szagán felül, koszossági szintje ütötte a rosszulétet előidéző mércét. - Molesztálta Sziszit!

- Bókoltam a szép lánynak, mióta baj ez? - tárta szét a karját.

- Nem baj, míg nem undorítóan teszi, de maga pontosan azt tette! Szóval húzzon kifelé! Most! - mutatott dühös arccal az ajtó felé. Eközben Sziszi Zitához osont, s félelmében teljes erejéből a karját szorongatta. Nagyjából öt percnyi ordítozás után csend telepedett az ingyenkonyhára, akik idáig bent ettek, azok egytől egyig tovább álltak, felesleges lett volna számukra a balhé, inkább kerülik az ilyeneket, mint közelében tartózkodjanak. A négyes talán jobban is örült az üres helyiségnekelég idejük akadt lecsillapodni.

- Azt mondta... - megremegett a keze, majd végig egész teste. - ...kint lesz, mikor végzem Félek tőle!

- Érthető, de ne idegeskedj ezen. Nem hagyjuk, hogy bántson téged. - simogatta a hátát nyugtatóan. Tekintete találkozott Sebastianéval, látta benne a kérdést, amit eggyszerű bólintással válaszolt meg. Belül azonban érezte, ami idáig mesebeli álomnak tűnt, szép lassan rémálommá válik.

III. 7. fejezet

2011-12-28T05:39:00.000-08:00

Jön a következő. Netem továbbra sincs, majd januártól leszek aktívabb, ez most kivételes alkalom, mikor tesóméktól írhatok... A másik baj, hogy megvannak készen a fejezetek, de kb. úgy a tizedik fejezettől, ez meg még csak a hetedik... :-/

________________________________

7. fejezet

Titok

Ennyit arról, hogy néha az egyenes út a könnyebbik. Az egész napos robotolásnál sokkal jobban lefárasztotta Rebeka, és Sziszi, állandó kérdezgetésükkel az agyára mentek estére.

- Nem, igen, nem, talán és soha! - válaszolt unott hangon. - Juj, én haza is értem, de kár! - ironizált. - Holnap reggel találkozunk, sziasztok!

- Ciao, te kis mázlista! - integettek neki hátra fordulva. Nevetve intett vissza nekik, míg el nem ért az ajtóig. Hiába a nyár, ha a szél fúj, képes őszies hangulatot varázsolni egy perc alatt. Ehhez még hozzávehetjük, a szálláshelyéhez fűzött érzelmeit, melyek inkább hajlottak negatív, mint pozitív irányba.
- Sebastian! Hahó! - kiabáltam az üresnek tűnő lakásnak. - Merre vagy? - Biztos volt benne, hogy itthon van, hiszen vagy egy órával előbb elindult, mint ők, akiket ott fogtak kicsit takarítani. Ezért nem értette igazán, hol lehet, hiszen a szobák csendesnek látszanak, igaz, fényességben áll a nappali, vagyis valakinek kell itthon lennie!
- Konyha! - kiáltott vissza, abszolút nem az ő hangján. Kíváncsian indult el abba az irányba, ám az ajtóban a meglepettség erejétől megtorpant. - Szia! - kacsintott Zitára vidáman.
- Hello - intett zavartan. Naomi úgy tett-vett a pult körül, mintha otthon lenne, csakhogy korántsem tartózkodott ott. Akkor épp két pohárba töltött jeges teát.
- Sebastian mindjárt itt lesz, csak magára kap valamit - mosolygott rá boldogan. - Kérsz te is?
- Köszi, most inkább nem - háta mögé pillantott, ahol az említett srác közeledett, immár felöltözve.
- Szia! Mikor jöttél? Észre sem vettelek.
- Talán, mert mással voltál elfoglalva - mondta ki magyarul a fejében oly' bosszúsan csengő szavakat, ám az értetlenségük láttán, teljesen nyugodt hangon, franciául felelt - Ilyen csendes típus vagyok. Viszont én megyek, nagyon kimerültem.

- Oké, szép álmokat! - integetett tökéletesen manikűrözött kezével, melyen a két arany karkötő csilingelve adott még némi löketet Zitának a rosszkedvhez. Naomi negédes mosolyától a hányinger tört rá, főleg miután meglátta a hozzá csatlakozó ál-sajnálkozó arcú Sebastiant, legalábbis szerinte hamis volt a szomorkás tekintet.
Kettesben hagyta őket. Ezen kattogott az agyam meg azon, amit a lány mondott. Lehet félreérttette a kifejezést? Nem! Sebastianon határozottan emlékszik, kék színű póló volt délelőtt, a fehéret tegnap vette fel, vagyis csak felkapott valamit, ami a keze ügyébe került, akár a szennyes halomból is!
- "... csak magára kap valamit." - tért vissza fejébe folyamatosan, kitörölhetetlenül. Forgolódott, akár a szőnyeg, amit éppen felfelé csavarnak. Fülére tapasztotta párnáját, hátha ezzel elhallgattathatja a belső hangot, morgott, de ismét borzalmas éjszakát tudhatott maga mögött. Legalább annyi nyugtatta valamennyire, hogy otthon rendben vannak a dolgok, itt felesleges az idegeskedés, bonyodalmak szövése, Magyarországon vár rá Krisztián, aki remélhetőleg legalább annyira érzi a hiányát, mint amennyire Zita a kettejük közti hatalmas távolságot. Bárcsak felhívhatná!
- Gyerünk lányok, égjen a kezetek alatt a munka! - sürgette őket másnap délelőtt a "nagyfőnök". - Remekül csináljátok, de ma lehet valami a levegőben, mert nagyon sokan jönnek. Túl leszünk a rekordon! - újra tapsolt párat, majd átviharzott a főző részlegbe, ott is boldogítani az embereket. Eközben a külső helyiségből befutott Henrie, röpke puszit nyomott Sziszi orcájára, azután felkapott egy adag tiszta tányért, s eltűnt a lengőajtó mögött.
- Juj, itt komolyak a dolgok - bökte oldalba Zitát Réka, mire a lány hatalmasat ugrott ijedtében. - Te milyen birka vagy! Mi van veled? Totál agyadra ment a francia levegő!
- Jól vagyok, csak elbambultam.
- Aha, persze! - nyújtotta el az utolsó szót, miközben rácsapott a hátára.
- Ez a szerelem! - ölelte át a két lányt mosogatóvizes kézzel. - Imádom Henriet!
- Örülünk, hogy örülsz - nevetett Réka.
- Örülök, amiért örültök neki, hogy örülök!
- Örülünk azért, mert te örülsz annak, hogy örülünk az örömödnek - csatlakozott be Zita, ismét mosolyogva. Megszerette a két bolond libát, alig két hét leforgása alatt belopták magukat a szívébe. Hiányozni fognak neki, ha véget ér a "kirándulás".

III. 6. fejezet

2011-12-08T15:44:00.000-08:00

Huh, hatodik fejezet, most valahogy nehezebben jönnek össze a fejezetek, nem tudom mi van velem... :-/

________________________________

6. fejezet

Titok vagy nem titok

Eltelt egy hét és máris maga ellen fordított egy embert, nem mellékesen a szállásadóját és talán a Föld legaranyosabb srácát. Nem, ő csak a második lehet, az első helyet már elfoglalta valaki. Valaki, aki otthon vár rá és, akit őszintén kedvel és... és Sebastiant is nagyon kedveli. Ezen gondolkodott nagyjából kettő óta folyamatosan, mindannyiszor meggyőzve magát a távolságra, az ismeretség kezdetlegességére vagy a hírnévre utaló indokokkal. Maga elé ültette a két plüssmedvét, és nekik magyarázott, míg azok több órányi néma üldögélés után fáradtan hátradőltek.

- Tessék, még a plüssmacikat is kicsinálom!

Reggel elsőként érkezett a konyhaasztalhoz, kivett kettőt az előző napi szendvicsekből és apránként megette. Étvágya nem sok volt, viszont minden energiára szüksége lesz az egész napi talpon maradáshoz. Annyira nehezen vette fel a reggel ritmusát, és nem csak az ébredés szintjén, valahogy a munkában sem találta meg a saját magához való összhangot.
- Szóval, ki az a srác? - Sziszi természetesen egyből lecsapott a fáradt lányra, kíméletlenül bombázta kérdéseivel, mintha szegény Zitának pont erre lenne szüksége.Természetesen mikor odaért nem ez volt a két lány első kérdése, hanem bocsánatot kértek, amit tényleg őszintén is gondoltak, ellenben a szavaikat már akkor megbánták, viccesnek hitték, pedig a sértett helyében ők szintúgy kiakadtak volna a dolgon.
- Miért akarjátok ennyire tudni? - kérdéssel kérdésre felelni. Talán nem ez a legjobb taktika, ha az ember kerülni szeretne bizonyos témát, de reménykedni szabad.
- Annyira megleptél vele, és azon tanakodtunk csak úgy hozzánk vágtad-e vagy tényleg így van. Többek közt emiatt kérdezem, másrészt tudod mennyire odavagyok az ilyen dolgokért. Szóval?
- Őszintén? - tette le a kezében lévő tányért. - Fogalmam sincs. Egyik pillanatban van, a másikban nincs. - Rebekák értetlen arcát látva felsóhajtott. - Júliusban ismertem meg, kezdetben kicsit ellenszenvesnek gondoltam, aztán rájöttem mennyire rendes, és találkoztunk párszor, történt egy... két csók, de konkrét kijelentés nem hangzott el. Kielégítő a válasz?
- Van neve is a titokzatos Don Huannak? - lépett közelebb szinte egyszerre a két lány. - Ugye nem sablonos?
- Egy tuti, Gáborral sose kezdj! Két Gáborral jártam, mindkettő lúzer, kerüld őket. - tanácsolta Rebeka. Zita nem bírta ki, a lány komoly arcát látva elnevette magát. - Nem vicc, komoly!
- Még szerencse, őt Krisztiánnak hívják.
- Hm, azokkal nincs bajom. Van egy-két jó srác ismerősöm, akit így hívnak,cukik. - gondolkodott hangosan.
- Én egyetlen Krisztián ismerek, az öcsémet. Szörnyű! Bár lehet kinövi. - vette át a szót Sziszi.- Meg ott van SP, őt fél Magyarország ismeri. Én annyira nem vagyok oda érte, de egy hét ajtócsapkodást megér.
-Egy hét ajtócsapkodást? - háborodott fel Beka. - Legalább hármat! Szerencsés lehet az a csaj, aki a barátnője lehet.
- Ühüm - bólintott Zita egyre vörösebbé váló arccal.
- Gondoljatok csak bele! Nem elég, hogy híres, mellé még tök jó képeket készít, jó a hangja, és állítások szerint ember tudott maradni, nincs akkora feltűnési viszketegsége, mint a többieknek! Meg persze elég rá nézni! - magasztalta tovább, miközben Zita szép csendben elosont tőlük, a konyha túlvégében törölgette a tiszta edényeket. Fél füllel hallgatta a további véleménynyilvánításokat, apró mosollyal jelent meg előtte a szóban forgó fiú arca, kedves tekintete, fülében hallotta a nevetését, a hangját. Szívében különös fájdalom lett úrrá, cseppet sem eget rengető, mégis intenzív, zavaróan nyugtalanító. Ezt okozta a távolság, a hiány és a nélküle eltöltött órák magányossága. Hiába vette körül tengernyi ember, neki csak az az egy kellett, aki akkor nem lehetett vele. Országhatárok állnak közéjük, választják el őket egymástól. Mindketten érzik, mennyire rossz ez, szívesen lennének egymás mellett, nevetnének a vicceken vagy csak ülnének csendben a másik arcát fürkészve, vajon mit gondolhat éppen.
Sok apró, jéghideg vízcsepp csapódott eltöprengett arcának, mire kisebb szívrohammal feleszmélve, nagyokat pislogva nézett a lányokra.
-Na, visszajöttél végre! Mi itt kérdezgetünk, te meg eltűnsz, több értelemben is!
- Bocsi, elmondanátok még egyszer? - nézett rájuk bocsánatkérően.
- De csak mert szeretünk! - emelte fel mutatóujját szigorú arccal Rebeka, mielőtt elnevette volna magát. - Első, szereted-e SP-t?
- "Nem, én Kriszt szeretem." - válaszolt magában. - Nincs vele bajom. - felelte hallhatóan is, hiszen barátnői nem gondolatolvasóak.
- Kettő, az a srác kicsoda, hány éves, hol lakik, tanul még?
- Várjatok, ez több kérdés egyszerre.
- Le van... - legyintett. - Válaszolj!
- Követelőzőek vagytok, és elhagytatok egy fontos szócskát.
- Légyszi beszélj nekünk róla! - direkt kihangsúlyozta a "Ne kamuzz!" beszólásokat utána, oké?
- Becs' szó, semmi ilyen!
- Rendben. Krisz huszonhárom éves, Budapesten lakik és igen tanul.
- Hol? Nem lehet, hogy ismerem? - csapott egyből a lehetőségre Sziszi.
- De, lehet. Fotósnak tanul.
- Juj, akárcsak SP! Tök durva lenne ha egy suliba járnának! - lelkesedtek fel mindketten.
- Igen, egy suliba járnak - a képzeletbeli harapófogó is kevésnek bizonyult Rebekáéknak, Zita egyszerűen képtelen volt kinyögni a rövid,tömör igazságot. A fejében azonban egyre szorosabban feszült a cérnaszál, előbb-utóbb elszakad.
- Az, de durva! - csapott a szájára Sziszi. - Kérd meg a srácot vigyen be párszor, és ha találkozol SP-vel szerezhetnél tőle autogramot!
- Amennyit csak akarok - bólogatott, rájuk hagyva a rengeteg rizsát, amit folyamatosan, s roppant lelkesen tálaltak szerencsétlen lány elé.Végül már tényleg nem bírta tovább, feléjük fordult. - Lányok, csend! Ne álmodozzatok, meg találgassatok! Igen, ő az, pontosan ő!
- Micsoda? Kicsoda? - néztek rá kérdőn.
- Krisz, az a Krisz! SP, Éder Krisztián, tök mindegy, hogy nevezitek! - mint az várható volt, a két lány álla képletesen értve koppant a konyha hideg kövén. Percekig tátogtak, akár a karácsonyi asztalra szánt halak a kádban. Tessék, kitálal, erre akkora sokkot okoz itteni barátnőinek, mintha áramot vezetett volna beléjük. A két medve után ők a soron következő áldozatok. Nesze nektek, ti akartátok!

III. 5. fejezet

2011-12-02T23:42:00.000-08:00

________________________________

5. fejezet

Anti-bulihangulat

- Sebastian úgy lepattintott, mint a pengős malacot!

- Ez a mondás biztos így van? - ráncolta a homlokát.

- Nem t'om, de nem is az a lényeg. Elszalasztott egy bomba jó csajt, most bánhatja a kis surmó! Fusson utána, aki akar!

- Lehet téged lepattintott, de Zitával nagyon szeretné túllépni a haverság határait... Látom én, tagadhatatlanul ott vannak a jelek! - a szóban forgó lány ezidáig csendben hallgatott, ám most felkapta a fejét, s egyikükről másikukra nézett értetlenül. Szétszórt volt ma este, pontosabban egész délután, mióta történtek bizonyos dolgok. Az egészet tovább fokozta Sebastian fura mosolya, amivel őt ajándékozta meg, mintha nem értette volna, mit is mondott neki akkor.

- Á... állj! Várj! - tolta el magától nagy nehézségek árán. - Mit csinálsz? - kibújt Sebastian ölelő karjaiból és megdöbbenését nyíltan kimutatva állt vele szemben.

- Én csak... én...nem is tudom. Ne haragudj, elszaladt velem a ló. Nem akartalak letámadni. - felállt,mire Zita önkéntelenül hátrébb lépett. Túl hosszú ideig volt közel a fiúhoz, túlságosan is sokéig.

- Pedig sikerült! Minden kérdés nélkül! - Egyrészt felháborodott, másrészt összezavarodott, bár utóbbi inkább volt jellemző rá. - És mi van ha nekem már van valakim?
- Te mondtad még pár nappal ezelőtt, hogy zavaros a helyzet azzal a sráccal, azt hittem...
- Zavaros, de van! Ő nem arra számít, hogy ide eljöttem egyből mást keresek, lényegében járok vele, csak... inkább hagyjuk. A... - Talán először érezte azt, a csengő tud pozitívan is jelezni. Félbeszakította a kínossá váló beszélgetést, s sikeresen felfüggesztette a kettesben való létet pár órácskára.
- Szóval, adsz neki egy esélyt? - faggatta Sziszi kíváncsian, visszaterelve Zita gondolatait a jelenre. - Végül is, három hét alatt bármi történhet...
- Jaj, nyugi! Zita nem olyan, aki berángatja az ágyába. Ő rendes, tiszta és egy szűz nyulacska! - nevetett fel Rebeka.
- Köszönöm lányok, köszönöm! - háborodott fel. Enyhén elvörösödve sarkon fordult, ám mielőtt nagyobb távolságba ért volna, visszafordult. - Egyébként,... nekem van barátom! - A két lány döbbenetükben magukra hagyva, bevonult a konyhába ellenőrizni az ételek mennyiségét. Tudta jól, Rebeka egyáltalán nem gondolta ennyire komolyan, viccnek szánta. Ő azonban elég gyenge lelkű, önbizalom mentes ahhoz, hogy megbántódjék ennyitől.
- Hé, jól vagy? - karolta át vállánál, vidáman Henrie.
- Persze, minden szuper - erőltetett mosolyt az arcára.
- És... Sziszi? - tapogatózott finoman.
- Mi van vele?
- Jól érzi magát?
- Ha arra vagy kíváncsi, beszélt-e rólad, ajánlom, ne hanyagold ma a társaságát.
- Oké - szaladt (ha lehetséges) még szélesebbre a mosolya. - Kössz!
Majdnem kilenc óra volt, mire az utolsó ember is hazament. Zita direkt kerülte Rebekát és Sziszit, de azért a buli végén mosolyogva látta őket egy-egy fiú társaságában távozni. Őket felesleges félteni, ezzel szemben neki voltak félni valói a kettejükké csökkent lakásbeli létszámot illetően. Próbált észrevétlenül beosonni szobájába, ám mielőtt elérték volna ujjai a kilincset, kéz nyúlt át válla felett az ajtónak támaszkodva.
- Tetszett a ma délután?
- Remek volt. Sok ember jött el. - szemeit a kézre szegezte, miközben arcán némi pír tűnt fel.
- Figyelj, - Zita pontosan tudta, ha így kezdődik a mondat, csak rosszul végződhet. - ma nem sikerült túl jól a beszélgetésünk. - Szembefordította magával. - Kerülsz, pedig nincs rá okod.
- Oh, hát persze! - Azért, ami történt, szerinte épp elég okot nyújtott. - Sajnálom Sebastian, fáradt vagyok, holnap korán kelünk, és nincs kedvem arról beszélni! - lenyomta a kilincset, s felkészült a megállításra, de hagyták bemenni, sőt, másnap reggelig teljes csend következett.

III. 4. fejezet

2011-11-22T15:59:00.000-08:00

Bár az előzőhöz semmi kommentet nem kaptam, mégis hozom a fejezetet, hiszen megígértem. Bár az előző után kételkedem a sikerben... :-/
Picivel később: A szóközöm kezdi megadni magát, így nehéz írni, szóval picit csúszik a fejezet.

________________________________

4. fejezet

Váratlanul

Szombat. Az augusztus úgy száguldott, mintha erőteljesen hátsón billentették volna és repülne akár E.T. a Hold előtt. Előre szóltak a magyar csapatnak, hogy a hétvége első napja mindig kemény, de erre még így sem lehetett eléggé felkészülni. Éhező emberek özönlöttek befelé az ajtón, tömeg kerekedett rövid időn belül. Tolongtak, lökdösődtek, egyes hajléktalanok még kis híján össze is verekedtek. Borzasztó volt.

Bár a konyhán ezeket csupán másoktól hallották, az ő kezük alatt is égett a munka. A három lány alig állt meg, szinte folyamatosan mosogattak.Hálát adtak az égnek, amiért másnap szabadnapjuk volt. Vasárnaponként az ingyenkonyha csak délelőtt tart ételosztást, ez valami új szabály, állítólag, de a lényeg, hogy más önkéntesek teljesítettek szolgálatot.

- Jó reggelt! Ébresztő kislány! - Zita válaszul magyarul morgott valamit, és lerázta magáról a hozzá érő kezeket. - Hasadra süt a nap! Kilenc óra is elmúlt már. - lassan jutott el a lány agyáig minden információ, de a reggeli szó hallatán végre kinyitotta a szemét. Kitámolygott, leült az asztalhoz és elpusztított két croissant. Utána lehajtott egy nagy pohár tejet, s ehhez hozzácsapva a gyors zuhanyt, tízre, fogjuk rá, éber állapotba került.

- Beszéltél Rebekával? - kérdezte, miközben frissen mosott haját törölgette. - Keresett tegnap.

- Igen, megtalált este - Zita arcára kiült a kíváncsi várakozás, folytatást követelt. - Azt mondta találkozzunk, de szerintem ez nem túl jó ötlet.

- Miért? - a válasz nagyon meglepte.

- Félre ne értsd, kedves lány meg minden, de több oka is van, amiért elutasítottam. Egy, kedves, aranyos, de nem az én típusom, ami lehet nagyképűen hangzik, viszont tényleg így van. Plusz nekem valaki más tetszik. - nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Kettő, mert ti csak pár hétig vagytok itt, és felesleges lenne ilyenbe bonyolódni. - Kisebb csend következett.

- Ez igaz.

- Látod, te is egyetértesz velem! Szóval nem vagyok hülye, vagy ilyesmi.

- De az vagy, csak nem emiatt - piszkálta egy kicsit. - Akkor, mit tervezel mára?

- Tervezünk - javította ki, mire Zita szemöldöke homlokára szaladt a csodálkozástól. - Délután átjönnek páran. Összeülünk, filmezünk, meg kitöltjük az időt.

- Jó ötlet! Legalább megismerem a többieket. - mosolygott. Belül kicsit furán érezte magát, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, saját hibájának ítélte Rebeka meghiúsult randi- kísérletét. Végül is mi köze neki hozzá? A rá tartozó részt hibátlanul megoldotta, a többi egyáltalán nem tartozott rá.

Sebastian hanyagul dobálta édesanyja díszpárnáit a kanapéra. Bármerre járt, Zita ment utána és elrendezgette, amit ő hátrahagyott. Később bevette magát a konyhába, szendvicseket gyártott, s kókuszgolyókkal ügyködött, aminek tésztáját a körülötte ólálkodó srác rendszeresen megkóstolta, nehogy a másodpercek múlásával történjen vele valami. A végeredmény: három-három tálca lett mindkettőből, remélhetőleg elegendő mennyiség tízen-pár ember számára.

- Be sem engedem őket! - ismét a hűtő felé osont, de Zita lefülelte és visszaültette a kanapéra. A huszadik ilyen eset után azt hitte, végre pihenhet, tévedett.

- Maradj már nyugton! - parancsolt rá.

- Csak ha segítesz! - mondta és azzal a lendülettel ölébe húzta a lányt. Az meglepetten pislogott a váratlan fordulatra, erre a legkevésbé sem számított. Sebastian karja dereka köré csúszott, s ott tartotta. Miután feleszmélt, Zita szabadulást tervezett, ám ekkor újabb meglepő esemény következett. Annyira hihetetlen dolog történt, önkéntelenül válaszolt a történésre. Csúnyán meg fogja bánni, ez millió százalék!

III. 3. fejezet

2011-11-20T11:08:00.000-08:00

Ehhez a fejezethez nem tudok mit hozzáfűzni... A francia szöveget még mindig kékkel írom! :)

________________________________

3. fejezet

Üzenet

Később egy csendes kis kávézóban futottak össze Szisziékkel. Egyikük a másikat túlharsogva darálta az elmúlt pár óra eseményeit. A fiúk valamivel halkabban társalogtak, hiszen úgy sem értették a magyar beszédet. A kezdeti esős idő után jövő napsütés párás levegőt tartogatott az esti órákra, ami cseppet sem szegte kedvüket a hazaút során. Elég jól elfáradtak, mire átvágtak a belvároson. A közlekedési eszköz olyan sablonos lett volna, a séta sokkal viccesebb... a fiúk szerint. Kiderült, hogy osztálytársak voltak a gimiben és egy focicsapatban játszanak. Kitálaltak néhány szaftos részletet egymás életéből, kis híján összeverekedtek ezen és úgy szurka-piszkálták egymást, mint valami régi házaspár.

- Menj haza, és öleld át az alvómacid! - kiabálta Henry után.

- Gyere, játsszuk le! - állt meg, és ökölvívó pózban fordult hátra. - A végén sírva szaladsz anyucihoz!

- Elindulnék, telecsinálnád a nadrágod! - gúnyolódott.

- Seb menjünk! Ne játszatok már! - rángatta a pólóját. - Hagyd őket!

- Hallod Csipkerózsika? Zita már tud valamit! - szelte át a levegőt Henry hangja. őt is próbálta elhúzni Sziszi, és nagy-sokára sikerült neki, akárcsak a másik lánynak.

Tőlük zengett az egész lépcsőház, nevettek, botladoztak és piszkálták a másikat ezerrel. Kaptak némi letolást a fiú anyjától, de ő sem haragudott rájuk igazán. Örül fia boldogságának, csak attól fél mi lesz ha túlzottan is összeszoknak, az augusztus egyszer majd véget ér. Aggodalmait rejtve tárta eléjük a vacsorát, váltott velük még néhány szót, aztán magukra hagyta őket.

- Megnézem a leveleimet, utána hagylak aludni, ígérem! - A gép extrém lassúsággal töltötte be. Zita az elalvás előttire szánt teájának jó részét megitta, mire megjelentek bejövő üzenetei. Szeme azon nyomban megakadt az egyiken, még a teát is majdnem kiköpte. Döbbenten kattintott a jól ismert névre, s olvasni kezdte a levelet:

"Szia,

tudom, hogy látni sem akarsz és jogosan vagy kibukva, de szeretném ha tényleg elhinnéd, hogy őszintén megbántam az egészet. Nem akartam ezt, tényleg! Meg tudsz nekem valaha bocsátani?

Anyudéktól hallottam, hogy kijutottál Franciao.-ba. Őszintén örülök neki!

Még ha nem is hiszed el, de Nagyon Szeretlek!

Nóci"

Többszöri átolvasás után, nagyjából visszatért a valóságba,felfogta a lényeget. Vajon tényleg megbánta?

- Baj van? Rossz hír? - ült fel az ágyon.

- Ez nagyon... bonyolult - foglalta össze tömören. Még magyarul is nehéz lenne elmagyarázni, nemhogy franciául. Fogalma sincs mihez kezdjen, egyáltalán van-e értelme válaszolni, vagy hagyja a csudába. Emiatt képtelen volt elaludni, ébren forgolódott, míg hajnalban feladta és elővette az egyik könyvét.

- Sziasztok! - Rebeka robogott be a konyhai kétszárnyú lengőajtón. - Mizujs?

- Rebeka, te jól vagy? - pislogott rá a két lány. - Tegnap még utáltál minket.

- Az tegnap volt! - legyintett. - De most új erőre kaptam és kieszeltem hogyan hódítom meg Sebastiant!

- Igen? Na és, hogyan? - kérdezte Sziszi, a mosogatásról egészen megfeledkezve.

- Vasárnap elhívom randizni. Megmutatja a várost, meg ilyenek.

- Ez jó ötlet! Tegnap Zitának... - az említett lány finoman bokán rúgta. - Au!

- ... mesélt nekem rengeteg érdekes látnivalóról.

- Azok engem hidegen hagynak. A cél, hogy estig kimaradjunk, Sebastian hazakísérjen, nehogy bajom essen, és hopp, ott a csókjelenet!

- Mesteri! - mutatott valamennyire őszinte lelkesedést Zita. Neki nem csak ennyit jelentenének egy lány érzései. Elmenni, andalogni, nagyokat nevetni, és felfedezni Párizs különlegességeit, ez az igazi randi. A "végig rohanni a városon, utána gyorsan egymásnak esni" terv távol állt tőle.

- Csak annyi a bibi, hogy a francia tudásom távol áll a tökéletestől. Segítenél? - nagy szemekkel nézett Zitára.

- Mond neki azt, hogy... "Ráérsz vasárnap? Megmutathatnád a várost."

- Várj! - kellett fél perc, mire nagyjából helyesen elismételte a mondatokat. - És ebben benne van, hogy randizunk?

- Nem, csak lehívod sétálni. Ennyi!

- Akkor variáld át erre, "Randizunk vasárnap?"!

- Mi vagyok én, tolmács? - morogta félhangosan. - Szóval... "Randiznál velem vasárnap?" - papagáj módú ismétlés megtörtént, de a tolmács kételkedett az elhívás sikerében. A következő mondatnál elfognak akadni, biztos!

III. 2. fejezet

2011-11-15T15:04:00.000-08:00

Most hamar kaptok új fejezetet, ennek két oka is van:
1. nem túl hosszúak a fejezetek
2. már megírtam előre jó pár fejezetet és be is gépeltem
Szóval jön is! A francia szöveg továbbra is kék. :)

________________________________

2. fejezet

Eiffel-torony

Zita ujjai gyors egymásutánban ütötték le a számítógép billentyűit. Bűntudata volt,amiért napokig nem adott hírt magáról, főleg mivel ígéretet tett.

- Küldés, remek! - dőlt hátra mosolyogva. Felpillantott és szíve hatalmasat dobbant. - Ne ijesztgess!

- Bocs - lépett hátrébb. - Gondoltam szólok, hogy öt perc múlva indulnunk kellene.

- Oh, oké - szégyellte el magát. Sebastian felnevetett. - Mi az?

- Vicces vagy!

- Miért? Na, köszi! - felkapta háta mögül a párnát, s hozzá vágta.

- Hé! - nevetett tovább. - Induljunk mielőtt megölsz!

- Ha nem vigyázol, úgy lesz! - fenyegette meg, de már alig bírta elfojtani a mosolygást.

Egész nap szemerkélt az eső, bár voltak napos időszakok, de leginkább lehangoló, borult ég uralkodott. Az előző két napnyi hajtás után, a csütörtök némi lazulást ígért. Délután öt óra tájt a szervező, becenevén "Nagyfőnök" jelent meg a konyhán és miután látta, a reggeli pangáshoz hasonló tömeg várakozott ezen későbbi órákban is, a tizenhét főből hetet elküldött. Random mutogatott rá a szabadnapot kapókra.

- Te, te, te, te és... legyél te! - hátra fordult a lányok hármasa felé. - Ti ketten is mehettek! A többiek később kapják meg a szünetüket! - intézett még hozzájuk pár szót, azután távozott.

Zita és Sziszi vigasztaló szavakkal biztatták Rebekát, aki azonban felfújt pofijú hörcsögként durcáskodott. Próbálták győzködni, hosszan magyaráztak neki mindenfélét, ám meggyőzni képtelenek voltak.

- Gyere, menjünk, had utáljon minket egyedül... - húzta el a száját Sziszi.

Összeszedték cuccaikat, s kifelé indultak, hátra sem nézve a puffogó lányra. Kint hét ágra sütött a nap, kellemes meleg volt, sehol egy ártó célú felhő, ami az előbb még fejük felett lógott, teli esőt ígérő hassal.

- Lányok! - intett feléjük Sebastian. Meglepetten néztek egymásra, majd a két ácsorgó sráchoz mentek. - Gondoltuk, megmutatjuk nektek a várost.

- Persze csak ha van kedvetek hozzá - tette hozzá Henry.

- Szuper! - vágta rá Sziszi habozás nélkül. - Merre megyünk?

- Az legyen meglepetés! - kacsintott Sebastian Zitára.

- Nem jönni velem? - karolt bele a két magyar lányba. - Vásárolni?

- Bocsi, de más programunk van. Talán legközelebb! - mondta sajnálkozóan Zita. Naomi értetlen arcát látva Sebastian vette át a szót, aki ha az idegen nyelvet nem ismerte, de sejtette a témát.

- Lestoppoltuk őket egy kis városnéző túrára. Ha van kedved, csatlakozz hozzánk! - karolta át Zita vállát, amitől az kicsit kellemetlenül érezte magát.

- Köszi, de kihagyom. Unalmas!

- Te tudod! - vont vállat Henry és a négyes elindult a belvárosban.

Zita fejében csakhamar megjelent a "Túl sok információ!" hibaüzenet. A két srác magyarázott, viccelődött, csipkelődött, teljesen elfelejtették, hogy a társaság nőnemű tagjai nem anyanyelvükként ismerik a franciát. Mire a lányok feleszméltek szétválasztották őket, s külön úton távolodtak egymástól.

- Mutatni szeretnék valamit!

- Mit csinálsz? - kérdezte ijedten, amikor Sebastian bekötötte a szemét.

- Bízz bennem! - megfogta a kezét és előre vezette. Zitát nagyon zavarta a vakság, idegen városban, félig-meddig idegen fiúval sétálgat, aki a bizalmát kéri. Mondjuk erre már volt példa, elég arra a bizonyos hétvégére gondolni a Balaton partján.

Lépcsők sokaságán baktattak fel, hallotta néha Sebastiant suttogni, amire választ is kapott, de nem értette, egyrészt, mert franciául hadartak, másrészt még suttogtak is.

- Hová megyünk? - kérdezte ismét.

- Mindjárt ott vagyunk! Elfáradtál? Megálljunk?

- A mindjárt az tényleg mindjárt?

- Nagyjából... húsz lépcsőfok - pillantott fel. Tovább húzta Zitát, míg aztán egy egész örökkévalóságnak tűnő idő után megállt. - Megérkeztünk!

- Végre! - kíváncsian szedte le szeméről a bosszantóan takaróanyagot. A látványtól, ami szeme elé tárult, lélegzete is bent akadt. Kellett néhány másodperc, mire ismét szabályosan lélegzett, és kb. magához tért.

- Azt a leborult szivarvégit! - csodálkozott nagyra tágult, csillogó szemekkel. Sebastian felé fordult, de az semmit sem értett az előbbi kijelentéséből, és ez jól láthatóan tükröződött arckifejezéséből. - Ez csodálatos!

- Tetszik? - mosolygott elégedetten, miközben a lányt fürkészte.

- Imádom! - majdnem szó szerint a nyakába ugrott. Csontropogtató ölelése Seb mosolyából nevetésbe csapott át. - Köszi, köszi, köszi, köszi, köszi! - visítozta, mire több szempár is feléjük fordult. - Hihetetlen vagy Sebastian!

"Ferme les yeux et le monde devient celui que tu veux..."

III. 1. fejezet

2011-11-14T19:34:00.000-08:00

Hihetetlen milyen hamar eltelt ez a pár nap, és megint eljött egy új rész ideje! Örültök, mi? :)
Fontos! Mivel innentől többnyire francia társalgás folyna, és nem mindenki tud franciául, ezért a nem magyar szövegek kékkel lesznek átszínezve, hogy meg lehessen különböztetni.

________________________________

1. fejezet

Első napok

- Tedd fel a kezed... - dudorászott mellette Rebeka. Ha tudták volna, hogy a mosogatás ilyen jó móka, már baba koruk óta edényeket súrolnának. Vagy csak a hely teszi különlegessé? Fogalmuk sincs, de roppantul élvezik.

- Szerintem inkább: "Könnyű a meló, hogyha közben az ember vígan dúdolgat..." - vette át az éneklési fonalat Sziszi.

- Ó, a Bűbáj! - kiáltott fel mosolyogva Zita. - Ezer éve láttam utoljára!

- Juj lányok, kamu mese? Nőjetek fel! - nevetett Rebeka, s játékosan lefröcskölte őket. - A Csipkerózsikánál nincs jobb!

- Elfogyott a tiszta tányér! - lökte be hátával az ajtót, míg kezében a toronnyá halmozott mosatlannal egyensúlyozott.

- Nyugalom Seb, nem hagyunk bajban - nevettek és összerakosgatták a megfelelő hófehér készletet. - Lehetne kicsit kevesebb piszkos?

- Meglátom mit tehetek! - kacsintott rájuk, majd távozott.

- Elájulok ettől a sráctól! - legyezgette magát Rebeka.

- Nálam Henry a nyerő! Láttátok ma? Rohadt jól áll neki a zöld, illik a szeméhez.

- Sziszi, neked minden néger csávó bejön? - kérdezte két tányértörlés között Zita.

- Csak a jobbak! - helyesbített.

- Olyan vagy, mint Brigi - csúszott ki a száján.

- Kicsoda? - kérdeztek vissza.

- E... egy ismerősöm - magyarázta azonnal, legörbülő szájjal. - Inkább dolgozzunk, sosem leszünk készen! Gyerünk, hajrá!

Az ingyenkonyhai munka sosem volt egyszerű, főleg ha hatalmas igény van rá. Nem is csoda hát, ha a vendég-segítők három nap alatt teljesen kifáradtak. A közeli középiskolában szállásolták volna el őket elvileg, ám a jótékony megmozdulás szervezője úgy döntött, sokkal praktikusabb, és élmény fokozóbb ha a francia ifjúság önzetlen tagjai fogadják be a hét fős csoportot. Szerencsére a távolság nem nőtt áthidalhatatlanná közöttük, a legtávolabbi ember is negyed órányi sétára lakott a többiektől.

- Mázlista! - csípte karon Zitát, annak szállása előtt. - Eggyel több fiú van nálunk és pont te fogtad ki!

- Mi bajod Naomival? Tök aranyos, és tanul magyarul.

- De nem Sebastian! - fakadt ki teljesen.

- Sziasztok! - jelent meg az említett srác lakásuk ablakában. - Nem jöttök be?

- Sajnos Rebekának mennie kell - válaszolta. - Holnap találkozunk! - mosolyogva kinyitotta a kaput.

- Elég kemény nap volt, sokan jöttek - beengedte az ajtón. Zita ledobta a cipőjéét, s fáradtan lehuppant a kanapéra. - Anya főzött vacsorát. Kihozzam vagy a konyhában eszünk?

- Bemegyek mindjárt, csak ülök még picit.

- Oké! - eltűnt a másik helyiségben., majd pár percre rá hangos csörömpölés hallatszott. A lány felugrott,és odarohant.

- Mi történt? - kérdezte rémülten a törmelékeket és ételmaradványokat látva. Leguggolva elkezdte összeszedegetni a nagyobb darabokat.

- Kicsúszott a kezemből - mondta jól érezhető méreggel a hangjában. Zita megfogta ökölbe szorított kezét.

- Nyugalom. Előfordul az ilyen.

- Kidobhatjuk a kukába az egész vacsorát! - mérgelődött tovább.

- Nem baj. Összeütünk valami finomat! - próbálta csitítani a srác idegességét. - Keress tojást!

- Van! - vigyorodott el. Innentől már túl voltak a problémás részen, a hangulat oldottabb lett.

Zita sohasem volt konyhatündér, de rántottát bármilyen helyzetben, csukott szemmel is el tudott készíteni. Megették a rögtönzött ételt, rendet raktak, s átvonultak a nappaliba. Versenyt rendeztek ásításból, aztán megunták az unalmas esti műsorokat és elvonultak szobáikba aludni. Nagyjából ennyiből állt a lány hétfő reggeli érkezésétől számított első három nap, leszámítva az aprócska balesetet, az egyedi volt, s remélhetőleg megismételhetetlen. Bele kellett rázódnia az időre kelés, egész napra lefoglaló munka és az esti kis pihenőből álló rendre. De nem bánta. Franciaországban hajthatta álomra a fejét éjszakánként, ez minden fáraztó percet megért.

(Innentől kb. ekkora fejezetekre kell számítani, ami lehet nem tűnik soknak, de szerintem nagyjából elfogadható.)

II. 19. fejezet

2011-11-08T04:58:00.000-08:00

Elérkeztünk a második rész végéhez. Elvileg a megszokott "fél" jött volna utána, de kicsit hosszabbra sikeredett, mint reméltem.

______________________________ __

19. fejezet

"Csak neked mondhatom, ..."

Zita leült az útszéli padkára és tenyerébe temette arcát. A finom nyári eső barna hajára csepegett, egyre hevesebben, míg végül szakadni kezdett. Nem érdekelte. A legkisebb gondjai közül az egyik most épp az, hogy teljesen elázik, ha itt marad. Minden előtte volt, az egész, ahogyan kezdődött és, miként végződik talán. Már megbánta, utálta magát a hülye ötletért, az először szerencsésnek gondolt meglepetésért, legszívesebben kitörölte volna az elmúlt hónapot. Annyira bolond volt!

- Akkor idióta vagyok! - ismételgette, fejét a térdére hajtva. Alig pár percig lehetett csak így, amikor valaki megjelent mellett és leült az útpadkára. Fel sem nézett, ahhoz túlságosan ideges volt, hogy viszonylag normális arccal nézhessen a jövevényre.

- Zita - érintett meg óvatosan a vállát, mire a lány elhúzódott tőle. - Ne haragudj rám, kérlek!

- Hagyj békén! - rázta le magáról Krisztián kezét. - Menj el!

- Innen csak veled megyek akárhova is, nem hagylak itt!

- Mit akarsz tőlem, mond?! - emelte fel a fejét. Szíve szerint felugrott volna és újra elszalad, de kételkedett benne, hogy létezne olyan messzi cél, ahová Krisz ne menne utána. Szóval összeszedte a maradék erejét, és a lehető leghatározottabban nézett a fiú szemeibe, akinek ettől torkán akadt a szó. Haragszik rá, jogosan, mégis fájó így látni. Őszintén kellene beszélnie, ám a legnagyobb félelme válna valóra, ha Zita másképp értené. Kiűzte fejéből a negatív gondolatokat, a lány elé került, megfogta a kezét és a szemébe nézett.
- A legtöbb bajt én hoztam, jól tudom, de szeretném helyrehozni a hibáimat. Azt kérdezed mit akarok tőled? Semmit, sem akarok, csak szeretnék. Szeretném ha elhinnéd, mióta megismertelek megváltozott az egész életem, másképp látok mindent. Neked köszönhetem, hogy megmutattad nekem mindazt, amit ezidáig észre sem vettem. - elhallgatott, mert szája kiszáradt a kétségbeeséstől. - Téged, csak téged szeretnélek, semmi mást. - végigsimított arcának vonalán, félretűrt egy előre lógó hajtincset. - Bocsáss meg nekem, amiért ekkora idióta voltam. - újabb nagy levegő. - Sze...
- Ki ne mond! - szakította félbe. - Ez azért már tényleg sok! Képes lennék ezt mondani nekem? Azt hittem barátok vagyunk, de becsaptál! Most kiderül, hogy végig arra, mint ki a játék, mi? A nagy sztár szánalomból tölti unalmas óráit az egyszerű, köznapi lánnyal, igaz? Vagy talán én lehetnék a következő trófeád? A-a, felejtsd el!
- Miről...
- Ne, hallgass! Ez nekem pont elég volt eddig, köszi! - felállt és elhátrált tőle. - Kiveszem a cuccom a kocsiból és inkább megyek busszal.
- Haza viszlek!
- Felesleges tovább játszanod! - zárta le a beszélgetést. Visszaballagott az autóhoz, kivette a két nehéz szatyrot és beállt a buszmegállóba. Még nem sír, nem szabad!
- A rohadt életbe! - tört rá a düh percekkel később. Keze ökölbe szorult, és rátörő káromkodó szavait elnyelve, teljes erőből a közeli oszlopba boxolt. Nagy hiba volt!
Erre az alkalomra vásárolt gurulós bőröndje ágya mellett várakozott. Hátára fektetve, tetejével felnyitva várakozott az utolsó darabok bele helyezésére. Zita legalább hatszor hajtogatott át minden felsőt, s nadrágot, kipakolt, újra visszatette a dolgokat másképp elrendezve. Épp úgy nem találta a helyét a világban, mint holmija a bőröndjében.
- Molly, szerinted elrontottam? Krisz becsapott! - győzködte magát lassan három napja. - Kihasznált, akárcsak a filmekben a híres pasik a védtelen nőket. - hasára fordult. - Igaz, hogy nem egy film végződik "happy end"-del... - megrázta a fejét. - Badarság!
Egészt nap a szobájában ücsörgött, még étvágya sem volt. Másnap kora reggel indult a gép, izgatottsága azonban elveszett, helyette szívét szorongató, fájó érzés fojtogatta. Abban reménykedett, hogy egy hónap elegendő a nagy sorsfordulathoz, talán ha visszatér minden a régi lesz, csak barátok nélkül... Szomorúan fúrta párnájába az arcát. Váratlanul kopogás hallatszott ajtaján, majd halkan megnyikordult, ahogy kinyílt.
- Mondtam anya,nem kérek enni! - emelte fel kicsit a fejét. A jövevény megköszörülte a torkát, mire Zita meglepetten ült fel. - Oh!
- Szia - intett neki a fal mellett állva. - Remélem nem zavarok.
- Öhm... dehogy! - rendezgeti kezdte holmiját a bőröndben. Krisztián hozzá lépett, és maga felé fordította.
- Megértem ha látni sem akarsz, de úgy éreztem muszáj beszélnem veled. Tudnod kell az igazságot, mielőtt elrepülsz. Párizs nagyon messze van! - ismét megfogta a kezét. - Nem tudom hogyan sikerült, teljesen félreismertél engem és a szándékaimat is. Így visszagondolva, ha valaki azt mondaná, jön egy lány és ennyire felforgatja az életem, biztos kinevetem, de, amint látod most már nincs kedvem nevetni rajta, hiszen pontosan így történt. Lehet, ismer az ország, alkalmanként szerepelek a tévében vagy újságokban, viszont ugyanolyan emberi lény vagyok, mint bármelyik másik srác. Nézz rám! Semmi különleges, csak egyszerű ember! De mégis van valami, amiben különbözöm tőlük. Fontos vagy nekem Zita! Sokat jelentesz nekem! Ha tehetném megakadályoznám, hogy elrepülj holnap, ám tudom milyen fontos neked az egész, szóval kivárom azt a napot, amikor újra itt leszel, persze ha te is szeretnél még látni.
- Mindenképp - Hosszú percekig fürkészte az arcát, mintha elárulhatná az igazságot. Hazugságnak nyomát sem látta, csupán a puszta őszinteség sugárzott belőle. Kisvártatva elmosolyodott, amit Krisztián is mosollyal díjazott.

- Hoztam neked valamit! - a lánynak idáig fel sem tűnt, a háta mögé rejtett kéz. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát, míg meg nem pillantotta a barnaságot. - Gondoltam ha meglátod eszedbe jutok néha.
- Ez, de édes! - kapta ki a kezéből és lehuppant vele az ágyra. - Nézd Molly! - tette ölébe a fehér macit is.
- Biztos jól meglesznek. Remekül összeillenek! - ült le mellé.
- Kombinálunk, kombinálunk? - pillantott rá. Krisztián érkezése a matracon kisebb hullámot váltott ki, épp csak akkorát, hogy a két medve egymás felé dőljön, arcukkal összeérve.
- Nem kell kombinálni, maguktól is megoldják - bökött feléjük fejével. Zita elnevette magát. - Szeretem a nevetésed. - finoman megfogta az arcát és maga felé fordította. - Mindent szeretek, ami hozzád kapcsolódik! - a lány elpirulva akarta lehajtania fejét, ám a kéz szilárdan tartotta.
- Mi történt a kezeddel? - most tűnt fel neki a kötés, ami Krisztián fél kézfejét betakarta, illetve a csuklójánál egy picivel feljebb ért.
- Maradjunk annyiban, hogy ügyes voltam... szokás szerint - látva értetlenségét még nagyobb mosoly jelent meg arcán. - Hiányozni fogsz! - Krisz közelebb hajolt, Zita tiltakozás nélkül, levegőt visszafojtva várakozott, míg ajkaik egymáshoz nem értek. Először megfordult fejében az ellenkezés gondolata, aztán feladta szíve elleni küzdelmét, átadta magát a csóknak, melyben minden benne volt, amit az elmúlt hónapban elfojtottak magukban. Végre érzik, mit próbáltak elutasítani ezidáig, s bánjék, amiért hagyták eszüket felülkerekedni saját szívük hangjain...

VÉGE

A második résznek! :) Nemsokára jön Zita nagy utazása, és kiderül mennyire erős a kötelék Krisztián és közte. Vajon eléggé ahhoz, hogy kibírja a távolságot, ami egy hónapig elválasztja őket egymástól? Kiderül! ;-P

II. 18. fejezet

2011-11-03T04:03:00.000-07:00

Lassan kiderül Zita megy-e vagy marad. Ebben a részben történik pár dolog, ami nagyban befolyásolja a döntését.

________________________________

18. fejezet

Összeomlás szélén

Teljesen őszies hangulat uralkodott a főváros utcáin. Az eső szemerkélt, s a hőmérséklet visszább zuhant.
- Milyen bolond idő van! - támasztotta esernyőjét a falnak.
- Mintha szeptember lenne - értett egyet Zita is. Mire anyja hazaért összeütött némi vacsorát, ami rántottából és néhány szendvicsből állt. Csendben fogyasztották el kettecskén, édesanyján látszott mennyire kimerült az éjszakai műszak után. Zita jó kislány révén vállalta a mosogatást, és az egyéb rutinszerű lakáson belüli teendőket.
- Délután elmész bevásárolni? Apádnak értekezlete van, későn ér haza.
- Persze, megyek. Mondjuk minden egyszerűbb lenne,...
- ... ha lenne jogosítványod, tudom. Az ígéretünket tartjuk, érettségi után tiéd a lehetőség! - simogatta meg az arcát. - Sikerülni fog!
- Ha a matektanár is úgy gondolja... - húzta el a száját, majd a mosogató fölé hajolt, s nekilátott az edények tisztára suvickolásának.
Édesanyja bevonult a hálószobába, de kis idő múlva visszatért egy hófehér borítékkal.
- Gondoltam erre kíváncsi lennél - Zita megtörölte a kezét és kikapta kezéből a levelet. Gyorsan feltépte a borítást, a tartalom jobban érdekelte mindennél. Először lefelé görbült a szája, aztán hihetetlen sebességgel felfelé. - Na, mit írnak?
- Mehetek! - kiáltotta az örömtől elvékonyodott hangon. Megölelte anyját és beszaladt szobájába a telefonjáért. Azonnal tudatni akarta a csodálatos hírt, nem várhatott vele. Türelmetlenül járkált fel-alá szobájában míg várakozott, aztán, amint meghallotta a vonal túlvégén lévő Krisztián hangját kiabálni kezdett,ujjongani, visítani, vagyis lelkesen elismételte amit az előbb mondott. - Mehetek! Elfogadták! Mehetek!
- Nyugi! - nevetett a telefonba, míg magában átkozta azokat, akik így döntöttek. Ettől félt a leginkább, kimegy, egy egész hónapra! Vagy talán tovább is?
- De én ezt el se hiszem! - leült ágyára, azután felállt, majd újra leült, nem bírt nyugton maradni. - Pár nap múlva irány Párizs!
Krisztiánnak nagy nehézségek árán sikerült lecsillapítania a felélénkült Zitát, és megígértette vele, hogy később találkoznak, még a vásárlásba is beleegyezett, ami nála nagy szó, mert távol áll tőle a bevásároló kocsi tologatás. Csütörtök lévén Zita őrült rohangálásba és tervezgetésbe kezdett. A levél szerint hétfőn kora reggel indul a gép és nyolc-kilenc óra között érnek a célállomásra. A libabőr szaladgált testén izgatottsága miatt.
- Mikor mész? - kérdezte a nyitott ajtón át megpillantva lányát. - Csinálnék brassóit, de ahhoz előbb hozzávalók kellenének.
- Igen, oké! Amint Krisz ideér megyünk, jó így?
- Mostanában túl sok időt töltesz vele. Ugye nem szerettél bele?
- Juj anya! Miket kérdezel te? -tagadott,de arcán megjelent vörössége elárulta valamit érzéseiből.
- Ő nem illik hozzád. Őszintén mondom kicsim, azért, hogy megvédjelek. Neki másmilyen az élete...
- Mindenki ezzel jön! Miért olyan gáz, ha jóban vagyunk? Ugorjuk egymásnak egyből? Na, az tényleg rossz lenne, de mi másképp csináljuk. Barátok vagyunk, és biztosíthatlak, ezen a szinten is maradunk. Neki sohasem kellene olyan lány, mint én.
-Bolondságokat beszélsz! Csodálatos kislány vagy, bármelyik fiú örülne ha a barátnője lennél!
-Csodálatos kislány, mi? Mindegy,hagyjuk, úgyis itt van! - intett édesanyjának és felkapva táskáját leszaladt a lépcsőn.

Azzal a lendülettel, ahogy kiment a bejáraton Kriszhez szaladt és a nyakába ugrott. Ismét visongva hadarta el a levélben lévő dolgokat és úgy megölelte, hogy a srác alig kapott levegőt. Két hatalmas bocsánatkérő puszival próbálta helyrehozni a fojtogatást és szavát adta, innentől kezdve próbál úrrá lenni felvillanyozottságán. Ez azonban nehézkesen sikerült, mivel képtelen volt félre tenni a hírt, s normális ember módjára viselkedni. A végén Krisztián kénytelen volt kézen fogva maga után húzni a sorok közt, s valamiért így maradtak a pénztárnál várakozva is. Zita észrevette ezt, ám nem szólt, mert részéről rendben volt a dolog, semmi rosszat sem tesznek vele.
- Köszi, nélküled megszakadtam volna mire hazaérek! - hálálkodott, mialatt bepakolták a csomagokat. - Vissza viszem a kocsit, egy pillanat!
Kivette a százast és megfordult, hogy csatlakozzon barátjához az autóban, de váratlan akadályba ütközött.
- Beszélnünk kell! - széttárta a karját, hogy Zita ne kerülhesse meg.
- Mit akarsz megint? - hátrébb lépdelt, egészen amíg bele nem ütközött a bevásárló kocsiba. - Mikor hagysz végre békén?
- Nem akarok balhét, csak beszélni szeretnék veled. A múltkorit nagyon elszúrtam, de most higgadt leszek.Két percet kérek az életedből, ennyit! - a lány összefonta karijait mellkasán, és elnézett Áron válla felett, ám a nagy piros furgon eltakarta előle a reményt. - Köszönöm! - lépett közelebb a srác.
- Mond, de ne gyere közelebb!
- Rendben - megtorpant. - Jogosan haragszol rám, úgy gondolod átvertelek és kihasználtalak. Az igazság az, ami júniusban kettőnk között történt, az igazi volt, komoly. Sohasem tudtam hosszabb ideig megállapodni, de nálad tényleg szerettem volna.
- Elég érdekesen mutattad ki - vette közbe.
- Tudom! Utálhatsz, megvethetsz mindenért, amit ellen elkövettem, csak azt szeretném ha tudnád, tényleg szerettelek, s szeretlek most is.
- Késő őszintének lenned, átgázoltál az érzéseimen, ennél szörnyűbb pedig nincs számomra. Keress mást, akivel játszhatsz, engem felejts el! - ismét megpróbálkozott kikerülve útjára menni, ám az elállta útját. Teljesen megijedt.
- Megint bajt akarsz? - a felmentősereg érkezése. Kihasználva Áron meglepettségét Zita Krisztián mögé bújt.
-Ó, itt a gorillád, mi? Kár, hogy inkább hasonlít gyáva nyuszira, bár ha így jobban megnézem... - a lány hátulról fogta védelmezője felsőjét, mintha az segíthetne a helyzeten. - Pattanj innen Csőrike, neked nem osztottunk lapot!
- Ide figyelj... - lépett előrébb, ám Zita közéjük állt.
- Nincs szükség ismét vitára, veszekedésre, meg ilyenekre! Krisz menjünk! - fogta karon és húzni kezdte.
- Szóval így állunk? Lecseréltél engem... erre? Nehogy már egy ilyen kis jött-ment bohóc fontosabb legyen nálam! Milyen olcsó nő vagy te!
- Cseréről szó sincs! Veled örökre végeztem, ő pedig a barátom, érted? - hátra fordult, s tovább húzta Kriszt, aki kitépte karját ujjai közül és azzal a lendülettel ököllel arcon ütötte Áront.A srác feleszmélve azonnal visszatámad, és ezt folytatták míg Zita ezidáig ismeretlen hangerővel el nem kiabálta magát. - Hagyjátok abba! - megálltak. - Elegem van belőletek, szörnyűek vagytok! - könnyeit szabadjára engedve, sírva szaladt el, az áruház mögé, a parkoló túlvégébe. Lerogyott az út szélére és térdére hajtva fejét sírt, míg könnycsatornái ki nem ürültek.

II. 17.fejezet

2011-10-28T14:54:00.000-07:00

Emlékeztek még? A kilencedik fejezetnél azt írtam, hogy "még csak", most viszont azt érzem, hogy "már" a tizenhetedik fejezet jön! :)

________________________________

17. fejezet

Szabadság

Szerda reggel az óra a megszokott módon csengett, de Zita jóformán le sem tudta nyomni, a telefonja is zenélésbe kezdett. Noémi szabadnapot kapott, ezért a babysitterkedés is szünetelt. Visszadőlt hát a puha ágyba, ami hagyta még pár órán át lustálkodni, de az álmot kivette szeméből. Össze-vissza forgolódott, míg végül felkapta feje alól a kispárnát és elhajította a szoba túlvégébe. Nyúzottan mászott ki a fürdőbe, elvégezte a megszokott reggeli rituáléját és bekapott némi reggelit.

- Mi legyen ma a program? - kérdezte macijától az ágyon ücsörögve. - Szerinted felhívjam? Az elmúlt napokat sorra rám áldozta, önzőség lenne! Vagy mégsem?
A telefon túlvégéről búgó hang hallattszott. Csörgetés egy, aztán kettő és végül a sokadiknál inkább letette. Gondolhatta volna, hogy elfoglalt, hiszen hétköznap van és ő nem a lábait lógató srác. Más tervet kellett kieszelnie a nap eltöltésére. Röpke puszival elköszönt a macitól, felkapta a lakáskulcsát és felvágtatott három emelettel feljebb.
- Jó napot Rózsi néni! - köszönt, amint kinylít az ajtó.
- Szervusz kedveském - mosolygott rá a néni. - Hogy vagy? Gyere beljebb, ne ácsorogj csak úgy ott!
- Köszönöm - Alig ért be, egy kutya szaladt vele szembe. A Golden retriever vidáman szaglászta körbe régi ismerősét. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, kivihetném-e Lisát sétálni. Ezer éve nem jártunk semerre, itt az ideje kicsit mozognunk.
- Vidd csak, biztos remekül érzi majd magát.
Zita teljesen elszokott az állandó rángatástól, akárcsak Lisa a isszahúzástól. Nem hagyták magukat, kűzdöttek a másik ellen, aztán a végén mindketten belefáradtak a kűzdelembe és leheveredtek a tömbház előtti park, árnyékot adó fáinak egyike alá.
- Így azért tellik az idő, nem igaz? - vakarászta meg az eb füle tövét, mire az hátára fordult és hasvakarást is kért. - Imádlak te kis szőrmók! - nevetett, s tovább simogatta.
- Ha én is a füledbe lihegek, engem is ennyire fogsz szeretni? - szólalt meg egy hang váratlanul. Meglepetten fordult hátra a mosolyogva közeledő srác felé.
- Szia! - köszönt neki, amint megtalálta a szavakat. - Te honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Megvannak a forrásaim - titkolózott. Leült a lány mellé, mire Lisa azonnal felugrott és ismerkedő útra indult. Zita nagynehezen leszedte Krisztiánról, és vissza fekette a másik oldalára. - Láttam, hogy kerestél, ne haragudj, épp az új dalon dolgoztunk.
- Én bocsi, amért zavartalak. De most komolyan! Ki árulta el, hogy itt vagyok? Simán lehettem volna Budapest túlvégén is.
- Komolyan vannak forrásaim - tért ki a válasz elől. Aztán mégis elmondta. - Megérzésnek hívják. Gondoltam elnézek ide, ha itt vagy úgyis megtalállak. Mázlim volt.
- Ki tudja milyen szerencse ha velem találkozol. Elég balszerencsés típus vagyok.
- Most mért mondod? Nagy dolog, hogy megismerhettél élőben, személyesen. Kell ennél több?
- Te vagy maga a megtestesült szerénység! - kuncogott. - Szóval, milyen dallal rukkolsz elő legközelebb?
- Ha elmondanám meg kéne, hogy öljelek!
- Úgysem tudnál! - nevetett fel ismét. - Szóval? - Addig nem adta fel, míg Krisz beszélni kezdett. Zita tényleg úgy érezte, ez a nap szépen alakul, a reggeli tehetetlenség nyomtalanul eltűnt. Az egyetlen, ami roncsolhatta a hangulatot, az Krisztián arcán hagyott nyomai a verekedésnek. A szeme alatti lilás folt, és az alsó ajkán lévő seb miatt képtelen volt normálisan, hossuabb ideig rá nézni.
- Mi az? - kérdezett rá, mikor már nem bírt hallgatni a feltűnő dologról.
- Miattam úgy nézel ki, mint valami béna boxoló - hajtotta le a fejét szomorúan. Krisz finoman megfogta az állát és felemelte, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem tehetsz róla, az egy szemét alak. A legkevesebb, amit tehettem, hogy melléd álltam. Rám bármikor számíthatsz! - magához ölelte a meghatódott lányt, aki könnyeit rejtve bújt a karijaiba.

II. 16. fejezet

2011-10-26T03:48:00.000-07:00

A rövidke harcjelent után békésebb vizekre evezünk. :)

________________________________

16. fejezet

"Az a zsiráf megette a hajam!"

Fent a gyerekek méhkasként nyüzsögtek, kíváncsian kérdezgették mi történt, de Zita bevonult Krisztiánnal a fürdőszobába és bezárta az ajtót. Most a zsivajra volt a legkevésbé szüksége. Mivel ebben a családban a sebesülések mindennaposak, jól ismerte az elsősegély doboz rejtekhelyét. Kinyitotta a törölközős szekrényt, benyúlt a leghátuljába és kihúzta a szükséges ládácskát.

- Erre tényleg semmi szükség - mondta Krisz már nagyjából huszadjára.

- Le kell fertőtleníteni! - mondta Zita határozottan. - Aztán kapsz jeget!

- Feltartalak a munkádban.

- Miattam kerültél ilyen helyzetbe, a legkevesebb, hogy segítek - fertőtlenítőt csepegtetett lapocskára és finoman a szája szélén lévő sebhez érintette, amitől a srác akaratlanul is felszisszent. - Bocsi! - bizonytalanodott el.

- Hagyd, átveszem! - végig figyelte, amint a lány eltette a többi holmit, majd kinyitotta az ajtót és átvonultak a konyhába, nyakukon az újra felbukkanó gyereksereggel. A jég kellemesen hatott Krisz fájó arcának, ám egyben fura égető érzés is vegyült mellé.

- Zita, mi van a karoddal? - érdeklődött Ricsi. A két fiatal egyszerre pillantott az említett testrészre.

- Se... semmi. Megütöttem, előfordul.

- Bántottad? - méregette szúrós tekintettel Gábor Krisztiánt. - Mert ha igen, akkor velünk gyűlik ám meg a bajod!

- Nyugi fiúk, ő jófiú! - mosolyodott el. - Menjetek inkább játszani, rendben?

- És mi lesz a jutalmunkkal? Jók voltunk! - teljesen kiment a lány fejéből, mit ígért. Zavartan igyekezett kitalálni az ajándék mivoltát. Ötlet reményében pillantott barátjára.

- Mit szólnátok, ha elmennénk az állatkertbe? - vetette fel hirtelen. - Klassz lenne szerintem.

- Állatkert! - visították. Zita bizonytalanul pislogott Krisztiánra, aki egyszerűen bólintott, s felállt a székéből.

- Van öt percetek normálisan felöltözni és elővarázsolni a hátizsákotok! - tájékoztatta őket, miután visszanyerte ép eszét. - Addig felkészítem Renit, szóval csipkedjétek magatokat! - felkapta a kislányt, és eltűnt vele a gyerekszobában. - Pillanat! - szólt még hátra.

Zita legalább három éve járt utoljára az állatkertben, akkor is egyetlen pozitív emlékkel gazdagodott: egy kecske a simogatóban ágyékon fejelte az osztály nagyszájú szépfiúját. Nagy baja testileg nem lett, de hónapokkal később is emlegették még az esetet. Azért remélte, most ilyesmire nem kerül sor.

- Megverlek! - fenyegette meg félig sem komolyan Krisztiánt, mivel a srác egyedül állta a belépők árát.

- Oké, gyere! - játszotta a kemény szerepet. Aztán az idilli séta megszakadt, hála a rajongóknak.

Távolból figyelte, amíg autogramot osztogatott, fényképezkedett, és viccesnek találta mikor látta, a nagy sztár mennyire szeretne szabadulni, a lányok meg rendesen körbevették. Mire elfelejtené ki a barátja, addigra mindig jön valami, valami olyan, ami emlékezteti a kettejük között egyre mélyülő szakadékra. Eszébe jutottak Brigi szavai, amikor egyik találkozásuk alkalmával véletlenül kikotyogta neki, az akkor még képtelenségnek tűnő lehetőséget. Aznap Bri azt mondta, ugorjon bele a közepébe, hagyja megtörténni a dolgokat, és ha rosszul sülne el, legalább megpróbálta. Ritkán beszél bölcsen, de akkor valamit nagyon tudhatott. De nem fogadta meg a tanácsot. Elkezdte kiásni a gödröt, ami mára szakadékká mélyült, s hiába építgetik a gyenge hidat, előbb-utóbb leszakad.

- Au! - ugrott arrébb. - Mi a... -Krisz nevetése messziről hallatszott. Odament hozzá babakocsistól, gyerekestől és morcosan simogatta sérült hajkoronáját. - Az a zsiráf megette a a hajam! - panaszkodott.

- Barátkozni próbált - nyögte ki két nevetőgörcs között a srác.

- Na, tudod hova menjél! - csapott a vállára. Sértődötten tovább indult, nagy ívben kerülve a zsiráfok lakhelyét.

Lehetett valami a levegőben, mert az összes állat aktívan kint tartózkodott, szinte egy üres kifutó sem volt. Pingvinek, színes madarak,fókák és a lány kedvencei, a medvék is megmutatták magukat.

- Imádom! - csillogott Zita szeme a jegesmedvéket figyelve. Eközben őt is szemlélte egy szempár. Krisz képtelen volt levenni róla tekintetét, ha nála lett volna a gépe biztos lefotózta volna. A lány mosolya annyira őszinte volt, varázslatos, ezért megérte elhívni. - Annyira gyönyörű!

- Igen, az - helyeselt, bár ő nem igazán a macikra értette.

- Farkas! - kiáltották a fiúk, mire mindkét fiatal visszaugrott a valóságba, és folytatták sétájukat a budapesti állatkertben.

Jócskán belelógtak a délutánba, mire végigjárták a parkot és haza indultak.

- Ha másra nem is, legalább annyit elértünk, hogy teljesen kiüssék magukat. - pillantott hátra az autóban.

- Nem érezted jól magad? - kérdezte.

- De, szuper volt! - mosolyodott el. - Köszönjük!

- Érted bármit! - szorította meg finoman a kezét.

A lakáshoz érve, Krisztián segített felcipelni a cuccokat, és ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye Zitát, amint végzett. Mindent összevetve mégsem zárt annyira szörnyű napot, mint először látszott, ha azokat a pár napig megmaradó sérüléseket nem számolja, még jól is érezték magukat. A legszörnyűbb azonban, hogy a napok vészesen fogynak, közel a perc, amikor valószínűleg el kell válniuk. Bárcsak sose jönne el!

Ajándék

2011-10-21T18:41:00.000-07:00

Az új fejezet mellé, kaptok még egy meglepetést is. :) Mit ki nem hoz az unalom az emberből! Szóval két dolgot hoztam nektek, amik lényegében ugyanazok, de az első az eredeti, amin megpillanthatjátok az "igazi" Zitát, vagyis azt a lányt, akit elképzeltem. A második a blogon feltüntetett színész, akit azért választottam anno, mivel az eredeti elképzelésem egy nagyon kedves ismerősömről mintáztam, aki kitekerné a nyakam ha ezt a képet is meglátná... ^^

Szóval, íme:

II. 15. fejezet

2011-10-21T16:01:00.000-07:00

Az előző, amolyan lelkizős fejezet után, most egy olyan fejezetet hoztam, amivel azt hiszem elég jól kompenzálhatom az előzős "semmiséget"! :)

________________________________

15. fejezet

"Vigyázz!"

- Zita, kicsim, ébresztő! El fogsz késni! - húzta el a sötétítőfüggönyöket. Lánya morgását hallva mosolyra húzódott a szája. - Jó reggelt!
- Anya, később! - dünnyögte a párnába. Vékonyka takarója lassan lecsúszott derekáról. Oda sem nézve kapott utána, de késő volt. Morcosan felült, megdörzsölte szemeit, majd felállt és szinte csukott szemmel botorkált el a fürdőig.
A busz szokás szerint késett, mint nagy átlagban minden reggel ha az ember, amúgy is késésben van. Épp csak odaért a tömbházhoz, mikor Noémi lefelé szaladt a lépcsőn. A lány kezébe nyomta lakáskulcsát és már rohant is tovább. Zita felbaktatott a lépcsőn, bement a lakásba és végignézett az egyenlőre még békésen csendes nappalin. Reggelire szendvicseket gyártott, legalább négy félét, mivel mindenki másképp szereti, és nem akart nyavalygást hallani.
- Srácok, arra gondoltam elmehetnénk a játszótérre - mondta mialatt szétosztotta a reggelit. - Még egész ép, pedig eltelt két hónap a felújítás óta. Ki kéne próbálni! - leült Reni elé, és szétboncolta a párizsival díszített kenyeret.
- Ne menjünk! - kiáltották egyszerre a fiúk.

A lány állítása meglehetősen kevés volt, ahhoz képest, ahogy a játszótér festett. A tombolni vágyó fiatalok hátrahagyták nyomukat a legtöbb játékon, de azok így is meglepő módon használható állapotban voltak. A firkákat leszámítva teljesen épnek tűnt, de a gyerekeket semmivel sem tudta kicsalni a falak közül. Az idő szép volt, enyhén felhős, de esőnek nyomát sem látták, a hőmérséklet is erről árulkodott, viszont a szél enyhén fújdogált, amitől minden elviselhetőbbé vállt. Reni vidáman kacarászott mialatt Zita a plüssökből rögtönzött bábjátékot adott elő neki. Aztán megszakította az előadást, s mobilja után kezdett kotorászni, ami néhány pillanattal azelőtt szólalt meg.
- Halló? - szólt bele csodálkozó hangon.
- Szia! - Krisz halkan köszönt, még kicsit kérdésesnek érezte az idáig acél-biztos ürügyet, miért kereste fel. - Zavarlak?
- Dehogy! Mi a helyzet? - Ha már felhívta akkor túltette magát a nagy híren, legalábbis Zita ebben reménykedett.
- Gondoltam szólok, elkészültek a képek - próbált normál, full nyugodt hangon beszélni. - Jól sikerültek. Ráérsz valamikor?
- Jelenleg épp a gyerekekre vigyázom, ma maximum este lesz szabad időm.
- Az is jó. Vagy most is elugorhatok, fél perc az egész. - valamiért képtelen volt várni.
- Hát... oké. - egyezett bele némi habozással. Elmondta hol is vannak éppen, aztán elköszönt és zsebébe süllyesztette a telefont. - "Ide jön! Mért leszek mindig ennyire ideges ha találkozom vele?" - gondolataiba merülve játszadozott tovább a plüssökkel, oda sem figyelve míg meg nem szólalt a csengő. - Ricsi, kapsz egy nagyon megtisztelő feladatot! Ha vigyázol pár percig a testvéreidre, és egyben lesztek, amikor visszajövök meglepetést kapsz! És ugyanez vonatkozik rátok is, ha jók lesztek kaptok valami jutalmat! Okés?
- Oké! - felelte. Zita mosolyogva hagyta őket magukra, hiszen pár percre ugrik le, és nem a világ végére megy. Leszaladt a lépcsőn, a kulcs csörgött ujjai közt, majd kiment a nyári napsütésbe.
- Szia! - köszönt, megtorpant, s körbenézett. A szíve a következő pillanatban hatalmasat dobbant, lába földbe gyökerezett.
- Szia Zita! Hogy vagy?
- Menj innen Áron! - sziszegte mérgesen.
- Beszélnünk kellene - mondta azon a hangon, amitől a lány még pár héttel ezelőtt padlót fogott.
- Nincs mit mondanom neked!
- Ami köztünk történt...
- ...az életem legnagyobb tévedése volt! Most pedig megyek! - fordult meg nagy határozottsággal, de Áron megragadta a karját. - Eressz el!
- Nem, meg kell hallgatnod!

- Hagyj békén! - kiáltotta, és kétségbeesetten szabadulni próbált. - Fáj, te idióta!
- Ha másképp nem megy... - falhoz szorította a rémült lányt, aki sikításra nyitotta a száját, de a fiú keze eltakarta azt, s vele együtt a hangot is. - Csalódtam benned. Nem tűröm ha valaki játszadozik velem, és te pontosan azt tetted! Aztán gondoltál egyet és közölted, hogy vége. Szerinted így működik? - közel hajolt hozzá, és fülébe suttogott. - Tévedsz! Nem ismersz engem eléggé. Ne merj sikítani különben nagyon megjárod! - fenyegette meg mielőtt levette arcáról a kezét. - Akkor van valaminek vége, ha én azt mondom!
- Vedd le róla a mocskos kezed te szemét! - váratlanul bukkant fel, ám annál nagyobb meglepetést okozott Áronnak, s ezt kihasználva megragadta annak pólóját, hogy hátrébb rántsa.
Az egész dühtől izzó verekedésbe torkollott, mígnem Áron szitkozódva távozott. A kerekek hangosan csikorogtak, és a támadó villám sebességgel távozott. Zita a földön ült, pont ott ahova az előbb szorították. Szeméből folytak a könnyek, végig sápadt arcán, le az ölébe, vagy a térdére, melyet mellkasához húzott és átkarolt. Teljesen lesokkolták az események.
- Hé, jól vagy? - guggolt le elé Krisz.
- Te... vérzel! - a zsebéhez kapott, előhúzott egy zsebkendőt és óvatosan az orrához tette.
- Nem fontos - felsegítette a lányt és magához ölelte.
- Annyira megijedtem! - tört rá a zokogás.
- Jöhettem volna előbb is! - korholta saját magát. - Az a rohadék!
- Megvédtél - pillantott fel rá. - Ha te nem vagy biztos bántott volna.
- De itt vagyok, és vigyázok rád! - szorította magához. - Most már minden rendben lesz, elment. Ha jót akar messzire elkerül téged!
- Felmegyünk, megnézem a szád, nehogy nagyobb baj legyen.
- Jól vagyok, csak az számít, hogy te jól legyél! - fogta meg a kezét, miután Zita elhúzódott.
- Ha soha többet nem látom, úgy lesz! - nézett körbe idegesen. Kinyitotta a lépcsőház ajtaját, s elindult felfelé, nyomában a hasonló idegállapotban lévő Krisztiánnal. Ez a találkozó sem úgy jött össze, mint remélte.

II. 14. fejezet

2011-10-19T05:10:00.000-07:00

Hoztam egy, amolyan semmiről sem szóló fejezetet, de néha ilyen is kell, nem? :-P

________________________________

14. fejezet

"Azt hiszem elestem..."

Az eddigi izgatott várakozás, megtelt szomorú gondolatokkal, hiszen sikeresen megbántotta az egyetlen megmaradt igaz barátját, akit más körülmények közt is nehéz szívvel hagyna itt. Igen, kétségtelenül ő a hibás, mert gyáva és mindig elrontja a fontos bejelenteni valókat. Jogosan utálja magát emiatt, és a mostanában gyakran rátörő folyamatos lelkizés miatt is. Mióta ilyen csöpögős? Jó, régen is voltak gyengébb pillanatai, de sosem tartotta magát ennyire érzékeny lelkűnek. Furán hat rá Krisztián létezése, mióta közelebbről megismerte, ez tény, ám a közelében érzett zavartság már-már őrületbe kergette.

- Bocs, a 35-ös busz elment?

- Nem - válaszolta tömören. Cipője orrával arrébb rúgott egy útjába kerülő követ, ami lebucskázott a járdáról az úttestre. Figyelte az aprócska kavicsot, átgurult az autó kereke előtt, majd megállt. - "Szerencsés vagy" - gondolta magában.

Újabb hétfő, az utolsó ebben a hónapban. A jelentkezési lapokat szerdán nézik át, legkésőbb péntekig biztos értesítik.

- "Ha értesítenek" - húzta el száját.

Az egész napja halálra volt ítélve. Hol gyerekek nyúzták, hol önmagába zuhanva rágódott a dolgokon. Sehogy sem jutott dűlőre saját gondolatait illetően. Folyamatos hívásokkal bombázta Kriszt, smseket irt neki, de válaszra hiába várt. Azzal nyugtatta magát, hogy idő kell a srácnak, míg feldolgozza, hogy elutazik. De miért zaklatta fel ennyire? Persze megérti, mert jóban vannak annyira, hogy szomorkodjon, ám ahogy viselkedett, több bújt meg a háttérben, mint egyszerű baráti szomorkodás.

- Nem értem - sóhajtott fel, állát tenyerének támasztva, és előre bámult.

- Mit? - huppant le mellé Ricsi.

- Ha nagyobb leszel megérted - pillantott rá. - Vagy akkor sem. Fiúból vagy.

- És az rossz? - érdeklődött tovább.

- Nem, csak a lányok nagyon bonyolultak. Még mi is meglepődünk néha egymáson. - a kisfiú értetlen arcát látva, mosolyra húzódott szájjal borzolta össze a haját. - Felejtsd el kisöreg! - magában tette még hozzá: - "Bárcsak én is megtehetném."

Egymagában ücsörgött szobájának magányában. A monitort bámulta, biztos elég hosszú ideje, ahhoz, hogy szeme könnybe lábadjon a pislogás hiányától. Hihetetlen. Két napja volt csupán, de neki így is örökkévalóságnak tűnt. Zita azóta többször kereste, látszólag süket fülekre találva. Mit mondhatna neki? A hír teljesen letaglózta. Annyira örült a viszontlátásnak, erre kiderül, újra elveszíti. Kimondani hangosan még magának sem merte, de a legjobban attól félt, hogy Zita kint marad. Persze örült valamilyen szinten a lehetőségnek, mert a lány álma válik valóra vele, ám ez azt is jelenti, ha túl jól érzi magát odakint, talán kiköltözik. Ezen aggályaival azonban nem mert elé állni, még a végén bolondnak nézné, vagy rosszabb, ő adná a számára szörnyű ötletet neki. Valamit viszont biztosan lépnie kell. El is határozta, másnap felkeresi! Ha más nem, a képek remek ürügyek a találkozásra. Ezen felbuzdulva vágott neki a szelektálásnak, az érdemlegesebbek kézzelfoghatóvá tételének. A kész képekkel együtt ült le a foteljébe, és szomorkás arccal lapozgatta át őket újra és újra. Persze ha most végre egyszer az életében képes lenne igazán bátor lenni...

Ismét alkotok

2011-10-16T06:54:00.000-07:00

Tudni kell rólam, hogy elég egy film, egy zene vagy csak valamelyik bolond álmom, és lazán születik belőle új történet. Ez idáig szép meg jó, csak az a gond, az ilyen történeteimmel semmit sem érek, mert se alapsztorival nem rendelkezik, se jól átgondolt fejezetekkel. Azért én bolond fejjel mindig belekezdek. Amiért azonban megírtam ezt a bejegyzést, anak oka az, hogy ismét történet írásba kezdtem, ami harmadrészt álomból jött, második harmadként filmből, s az utolsó harmadként a szerepjátékos oldalamból (ha kíváncsi vagy rá: hayfield.try.hu). Szóval belekezdtem és elérhető itt:

ballett-dancer.blogspot.com

Semmi vámpírság, természetfeletti dolog nem lesz benne, de még híres sztárok sem, maximum névként, vagy futó pillantásként. Egy gazdag, enyhén elkényeztetett lányról fog szólni, aki a kacsalábon forgó kastélyból a valóéletbe csöppen és szembetalálkozik olyan emberekkel, akiknek érzéseik vannak. Lehet sablonos sztorinak tűnik, de higyjétek el, apait-anyait beleadok, hogy ne legyen az! :)

II. 13. fejezet

2011-10-16T04:29:00.000-07:00

Elég lassan születnek az új fejezetek, pedig ötleteim vannak, csak időm nem nagyon van összehozni a szavakat, szép kerek mondatokká. Viszont erősen próbálkozom elérni a kívánt végeredményt! :)

________________________________

13. fejezet

Csííz

Az ajtó előtt állva, már nem érezte olyan csodás ötletnek az egészet. Levegőt is alig kapott az izgatottságtól, egyrészt még sosem csinált ilyesmit, másrészt Krisz közelében azóta a félreértett eset óta, mindig zavarban érzi magát. De ki ne lenne ezzel így a helyében?

Félénken nyomta meg a csengőt. Remegő kezekkel várakozott hosszú perceken át, ám felelet nem érkezett. Ismét csengetett, majd újra megpróbálta, végül kis csalódottsággal, s méreggel szívében fordult a kijárat felé. Alig pár lépést tett azonban, az ajtó kinyílt és Krisztián feje jelent meg.

- Tudtam, hogy elfelejtettem szólni! Megint elromlott a csengő, de már dolgozom az ügyön! - mosolyodott el. - Örülök, hogy el tudtál jönni.

- Szia! - intett neki, miközben ismét rátörő bizonytalansággal lépdelt a srác felé, aki udvariasan arrébb állt az útból. - Még mindig nem teljesen értem, miért engem kértél meg, bennem semmi különleges, modell-szerű nincs. Sőt!

- Bolond vagy! - nevetett, miközben a felszerelésével babrált. - Már a legelején tudtam, hogy neked itt a helyed, csak alkalmam nem akadt megkérdezni.

- Aztán mégis sikerült - húzódott mosolyra az ő szja is. - Sikerült vele totálisan meglepned.

- Ahogy neked a válasszal.

- Mért, nem azért kérdezted, hogy "igen"-t, mondjak?

- De... csak...- kereste a megfelelő szavakat. Igazából rettentően félt Zita döntésétől, szinte biztos volt az elutasításban., aztán csoda történt. Lehet ez a Sors újabb lehetősége, hogy helyrehozza a dolgokat? A lényeg, mindketten itt vannak, s ő megtesz minden tőle telhetőt a nagyszerű délutánért, a többi idővel elválik.

- Megbántad a meghívást, ugye? - készült indulni a lány. Krisz azonnal mellette termett, két vállánál fogva visszaültette a székre.

- Soha - nézett mélyen a szemébe. - Ebben biztos lehetsz!

- Hát jó! És... mit kell csinálnom?

- Ez a beszéd! - visszatért a gépéhez. - Egy pillanat és mondom is!

Szokták mondani, az idő repül ha jól szórakozol. Jelen esetben ez a mondat rájuk is tökéletesen igaznak bizonyult, hiszen a sok nevetés és piszkálódás közepette elfeledkeztek az óráról.

- Ebédet ígértél! - figyelmeztette a délutáni napsütést figyelve az ablakon át.

- El is felejtettem! - csapott a homlokára színpadiasan. Órájára pillantott, eljátszotta a meglepettet, aztán az ajtóhoz ment és várt pár percet. Zita végig figyelemmel kísérte ténykedését, semmit sem fogott fel az egészből, aztán kopogtak. A lány döbbenten látta az ételfutár alakját az ajtóban, ahogy átadja Krisznek a csomagot, és elveszi a pénzt.

- Komoly? Honnan...? - bombázta kérdésekkel, amint ketten maradtak.

- Te mondtam, hogy szereted a kínai kaját, én szereztem neked, mi ebben a fura?

- Percre pontosan tudtad, mikor jön! - nem hagyta a témát.

- Meglepetés! - nyújtotta át az illatozó, friss ételt.

- Őrült vagy, de sebaj, ezt már tudom - nevetett, és nekifogott a csirke elfogyasztásának.

- Bagoly mondja verébnek...

- ..., hogy nagy az orra? - fejezte be roppant helytelenül.

- Majdnem - hagyta rá, és leült vele szemben.

Késői ebédük után, még kiélvezték az azutáni pihenőt, s a kora esti órákban Krisztián hazavitte Zitát. A motor elhalkult, amint a fekete autó beparkolt a járda mellé. Csendben ültek egymás mellett, Zita kezeit bámulta, miközben fejében gondolatok ezrei száguldoztak. Azt hitte egyedül maradt, barátnői eltűntek életéből, a barátjával szavak nélkül is szakított, és többet látni sem szeretné, a szülei pedig a szülei, velük nem lehet úgy beszélni. Krisz távoli ismerősnek tűnt, addig a napig, amíg újra találkoztak, és azóta úgy érzi, egyre közelebb kerül hozzá. Valamit mégsem tudott elmondani neki. A bizalom megvolt közöttük, a probléma abban rejztőzött, hogy előre látta mennyire rosszul érintené kettejük kapcsolatát ha bejelentené, nagy valószínűséggel augusztus teljes egészét Európa távoli pontján tölti. El kell neki mondania! A szavak menekültek előle, megragadni a megfelelőket, nehezebbnek tűnt, mint gondolta.

- Pár nap múlva készen lesznek a képek, és ha tetszenek talán beszélek egy-két ismerősömmel.

- Minek? Ugye nem... - nézett rá gyanakvóan. - A fotók kettőnk közt maradnak, senki sem fogja őket látni rajtunk kívül, világos?

- Mint a nap! - zárta le hangosan a témát, ám magában tovább fontolgatta az ötletet. Kiugrott a kocsiból, megkerülve azt kinyitotta Zitának az ajtót. - Mikor találkozunk legközelebb?

- Öhm... hát... nem is tudom...

- Hétfő? - látta a lány vacilálását. - Kedd? Szerda? Csütörtök, szombat, vasárnap?

- A péntek hol marad?

- Péntek? Elszökött, ott szalad! - mutatott valamerre.

- Ó, értem - bólintott nagyon együttérzően.

- Tudod mit? Hívlak valamikor, és egyeztetünk. Jó?

- Rendben - Krisz oda lépett hozzá és arcon puszilta, amit Zita enyhén gépiesen viszonzott. A srác átment a saját oldalára, és az autó felett integett a lánynak, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. - Krisz! - kiáltott hirtelen.

- Igen? - felegyenesedett.

- El kell neked mondanom valamit! - utána ment. - Szóval... én... emlékszel mikor meséltem neked, mennyire szeretem Párizst?

- Emlékszem.

- Az a helyzet, hogy lehetőségem akadt kijutni oda...

- Ez nagyszerű hír! Nyaralsz, mi? Mázlitsa!

- Fogjuk rá, hogy nyaralás, de nem csak pár napról van szó - folytatta. - Így első körben egész augusztusban kint leszek, aztán... meglátjuk.

- Mi? Egy hónapig? - nézett rá döbbenten. - Első körben?

- Természetesen visszajövök, a suli miatt - tette hozzá.

- A suli miatt? Aha, értem.

- Meg miattad is! - fűzte hozzá gyosan.

- Figyelj, nekem most mennem kell! Beszélünk... valamikor. - beült a kocsiba. Zita ellépett az autótól és hagyta elindulni, majd lehajtott fejjel fellépett a járdára. Elszúrta, jobban át kellett volna gondolnia a dolgot, mielőtt elmondja neki! Vagy talán túl sokat töprengett rajta?

II. 12. fejezet

2011-10-10T05:36:00.000-07:00

Jön a 12. fejezet, remélem tetszeni fog ez is nektek. :)

________________________________

12. fejezet

Döntés

     Zita arcáról a lépcsőházig jutva elveszett az addig kiküzdött mosoly, de igyekezett visszavarázsolni szülei miatt, akik azonban nem tartózkodtak az ettől üres lakásban. Az anyja valószínűleg éjszakai műszakban van az idősek otthonában, apja pedig a szokásos bevásárló körúton lehet az egyik fővárosi áruházban. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mikor rájött, hogy egyedül tartózkodik otthon, ám nemsokkalkésőbb édesapja hazaért a körútjáról.
- Szia! Meg akartalak várni, hátha eljössz velem, de nem tudtam mikor jössz. Segítesz kipakolni? - rakta a nehéz, jól megpakolt csomagokat az asztalra.
- Persze - állt oda mellé. - Bocsi, hogy sokáig elmaradtam. Összefutottam Krisszel és kicsit elszaladt az idő.
- Krisz? Ő az a fiú, akivel Balatonfüreden voltál, ugye? Az a sztár vagy ki! - fordult felé.
- Igen, de egyáltalán nem olyan,minta többiek. Ő normális, jó fej és nincs elszállva magától.
- Félre ne érts, de más fiúkra van időd, a barátod viszont ezer éve nem láttuk. Mi van vele? - Sikerült beletenyerelnie a nemkívánatos témába.
- Öhm... vele vége - felelte végül ökölbe szorított kézzel. - Nem illettünk egymáshoz.
- Értem.Kár, pedig rendes fiúnak látszott. Egész megkedveltem. - Zita próbálta lenyelni könnyeit.
- Most jutott eszembe, hogy fel kell hívnom... Brigit. Befejezed nélkülem?
- Elboldogulok, menj csak! - mosolygott lányára.
     Lerogyott az ágy elé, a földre. Hagyta ezidáig elnyomott könnyeit végigfolyni sápadt arcán. Neki már minden mindegy. Olyan üresnek érezte magát. Kicsi kora óta ismerte Nócit, sohasem gondolta volna, hogy ekkorát csalódhat benne. Eljátszotta a féltve őrzött barátságukat egyetlen alkalomért. Egy, hiszen annyira már nem lehet gonosz és aljas! Vagy mégis? Azt is nehezen hitte el, amit ma hallott tőle, bár ezek után semmin se lepődne meg. Elvesztett két embert, akiket igazán szeretett. Nóci ezen irányú húzása után, többet látni sem bírja. Brigi esetében erősen ragaszkodott a megmaradt szálba, ám az olyan gyenge volt, mint a harmat. Csalódott benne, hiszen szinte biztos, pontosan tudta mi történt vagy legalább annak az előzményét. Eltitkolta. Aljas módon elhallgatta az igazságot, ami megbocsáthatatlan bűn, legalábbis az ő szemében. Legjobb lenne kitörölni fejéből minden emléket, főleg a legrosszabbakat, és azokat hagyni csupán, amikre boldogan emlékszik vissza.
    Péntek.Az órareggel hétkor csengett. Zita piros, égő szemekkel állt a zuhany alá, monoton mozdulatokkal húzta magára ruháit, és szállt fel később a tömött buszra. Talán a három kisördög kizökkenti a lehangoltságból, ebben reménykedett. Belépve az ajtón néma csend fogadta, Noémi elsuhant mellette és ő egyedül maradt. Bement a konyhába, behúzta az ajtó helyén lévő függönyt, s minimális hangerőn szóló rádió mellett nekifogott a reggelinek. Nagyon ráérősen dolgozott, a gyerekek fél tíznél előbb sohasem ébredtek fel. Ma valami lehetett a levegőben, a srácok kilenc után nemsokkal az asztalhoz tömörültek, éhségüket jelezték hangos kiabálással és asztalütögetéssel, amitől Zita feje csakhamar sajogni kezdett. Elhallgattatni három éhező szájat nehezebb feladatnak bizonyult, ám a lány remekül teljesített, a gyakorlás meghopzta gyümölcsét, csupán ő fáradt elé teljesen a nap első felében.
- És, Gábor, mikor kezdődik az ovi? - csevegett velük az építőkocka-halom között ücsörögve.
- Jaj, majd soká'!
- Várod már? Találkozhatsz a barátaiddal, játszotok majd nagyokat, biztos remek lesz!
- Igen - felelte szinte oda sem figyelve. Akkora összpontosítást igényelt a téglatestek egymásra helyezése, hogy a nyelvét is kidugta, ettől Zitára a nevetés jött rá. Ricsi a másik oldalon ült, hanyag módon dobálta össze a darabokat.
- Te meg elsős leszel. Tök buli, milyen gyorsan felnőttél, nem?
- Annyira nem várom. Anya szerint ott már a tanítónénire kell figyelni, és nincs annyi játék
- Az lehet, de rengeteg érdekes dolgot tanulhatsz, például olvasni.
- Minek? Anya mindig felolvassa. - vont vállat.
- De mostantól nem fogja, mert nagyfiú lettél.
- Inkább kicsi maradok! - szögezte le óriási határozottsággal.
- Butus vagy! - borzolta össze a haját.
     Késő délután felé járt már, mire Zita haza indult. Egykedvűen lépdelt buszmegálló felé, fülében kedvenc musicaljének egyik dala szólt. Annyiszor jutott már eszébe, hogy milyen is lenne szerepelni valamelyik előadásban. Rengeteg kedvence akadt, amelyekben ezer örömmel fordulna meg, akár egyszerű mellékszereplőként. Lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. Maga elé képzelte a díszletet, a fényeket, a vele szemben lévő tömeget és az Elizabeth oly' jól ismert jelenetét. Alig eszmélt fel, máris le kellett szállnia, utolsó pillanatban ugrott le a buszról. Hazaérve szülei fogadták, komoly arccal néztek rá, amitől nagyon megijedt. Mi rosszat követett el?

- Sziasztok! - levette a cipőjét és, mint, aki semmit sem vett észre elindult a szobája felé, ám apja hangja megállásra kényszerítette.
- Várj csak egy percet! - megfordult. - Beszédünk van veled!
- Bármiről van szó tudnotok kell, nem az én hibám, sőt ott sem voltam az esetnél! - előzte meg a rá váró faggatózást.
- Nyugalom, nincs baj, ártatlan vagy tudjuk - mosolyodott el végre az anyja. Ekkor tűnt fel Zitának a szülei előtt lévő papírköteg. Kíváncsian lépett közelebb, mire anyja elé csúsztatta az egyiket, melynek tetején, a többi betűtől nagyobb felirat díszelgett. A lány szíve nagyot dobbant. Óvatosan felvette a papírt, majd szemei felcsillantak és örömében felsikított.
- Ezt nem hiszem el! - kiabálta. - Komoly?! Aláírtátok! Mehetek! - nyomott két hatalmas puszit szülei arcára aztán beszaladt a szobájába és elhasalt a szépen bevetett ágyon. Magához szorította plüss medvéjét és széles mosollyal kísérve elújságolta neki is a történteket. Most már csak egyetlen hajszál választja el álmai útjától!

II. 11. fejezet

2011-10-06T10:17:00.000-07:00

Bocsi ha kicsit össze-visszásnak tűnnek a fejezetek, egyrészt sietek is másrészt mostanában nem kattognak valami jól a fejemben lévő fogaskerekek... Plusz nem is lett a leghosszabb, de kárpótollak titeket később! :)

________________________________

11. fejezet

Lehet, hogy mégsem

Összetörten ücsörgött az amúgy biztosan kényelmes anyósülésen, ujjait tördelve, lehajtott fejjel figyelte azokat, miközben a mellette ülő rendesen a gázpedálra lépett. Olyan nehezen tudta csak felfogni. Az egyik pillanatban még a legjobb barátnőjével találkozik, a kibékülés reményében, aztán hirtelen összedől az ebből alkotott kártyavár és ő ott ül könnyei közt az egyetlen ember mellett, aki még képes a bizalmát élvezni. Mérges volt az egész világra, de leginkább a körülötte lévőkre....
Nagy lendülettel kanyarodott be a sarkon, mentek még pár métert, aztán a motor hangja elhalt. A srác kiugrott a kocsiból, megkerülve azt, kitárta az ajtót. Kisegítette Zitát, majd átkísérte a bejáraton, fel a lépcsőn, s végül megállt a lakás előtt.
- Kérsz valamit inni? - Zita megrázta a fejét. - Fél perc alatt összedobhatok egy teát, tudom mennyire szereted.
- Nem kell, köszi - ismét elöntötték a könnyek, amint eszébe jutottak az előbb történtek.
- Hé, na! Nyugi, semmi baj. - mellé ült, átkarolta a vállát, és magához ölelte. Annyira szeretett volna segíteni! - Mi történt?
- Minden! - fejét Krisz vállára hajtotta. - Nóci, Áron, annyira elegem van! Szükségem volt rád, lehet önzőség, de ez van! Te vagy az egyetlen, akiben még megbízom. - A lány hátát simogatta mindaddig, míg az el nem csendesedett. Az sms után arra számított, neki kell jelentkeznie, ezért is lepte meg annyira a hívása. Azonnal indult, nem igazán értette Zita szavait, de azt igen, hol volt éppen. Mindennél fontosabbnak érezte, hogy ott legyen mellette.
- Továbbra sem értem, mitől vagy ennyire feldúlt, de ha úgy gondolod elmondod. Nem erőltetem a dolgot.
- Köszönöm - nézett rá hálás, ám könnyáztatta szemekkel. - Kaphatok egy pohár vizet?
- Kettőt is! - ugrott fel azonnal, s a konyhába rohant. Visszatérve átadta az ásványvizet, visszaült mellé.
Zita nagy kortyokban nyelte le a pohár egész tartalmát. Kezdett túl lenni a kezdeti sokkon, hála Krisztiánnak, aki olyan gyorsan ott termett, felkarolta, s megvigasztalta őt. Annyira más volt a közelében lenni, megnyugtató és egyszerre örömet okozó is. Hamar feloldódott, igaz nem teljese, de nagy lépést tett, még mosoly is bujkált szája szélén a hamar összedobott ebéd elfogyasztása alatt.
- Bohóc vagy!
- Nem is piros az orrom! - felemelte a kanalat, belenézett és bandzsítva tette le végül. Zita képtelen volt nevetés nélkül végignézni a jelenetet. - Gonosz! - megdobta egy kenyérdarabbal. A lány fejre célozva passzolta vissza, eltalálta. Az így kikerekedett kenyér-csatának Tomika érkezése vetett véget.
- Bocs srácok! - emelte fel a kezét. Kinyitotta a hűtőt, kivette a szükséges dolgokat, azután kioldalazott a kaja-háború kereszttüzéből.
- Szerintem most teljesen idiótának néz minket - vonta le a szemmel látható következtetést. - Krisz komp akart lenni, de nem komplett. - ujjával saját fejére mutatva kőrözött. - Ezen miért lepődöm meg?
-Azért te sem vagy semmi - emelte meg szemöldökét. Zita száját nyitotta a visszavágásra, ám a belerepült kenyérdarab elnémította. - Szóval mikor jössz fotózkodni?
- Még mindig ez az őrült terv jár a fejedben? Nem vagyok valami fotogén alkat.
- Lekicsinyíted magad, pedig remekül mutatnál a képeken. Vagy bennem kételkedsz?
- Hát... - csipkelődött picit. - Ugyan! Te vagy a legjobb!
- Már azt hittem meg akarsz bántani. - durcás arcot vágott. - Úgysem sikerült volna.
- Mért tenném? - lepődött meg.
- Viccelek! - nevetett. - Annyira aranyos vagy ilyenkor.
- Direkt csináltad! Szép! - hozzá vágott egy megszokott kenyérdarabot.
- Na, térjünk vissza a lényegre! Mikor érsz rá?
- Egyszer biztosan.
- Konkrétabban?
- Holnap és hétvégén bármikor megfelel.
- Szombat tizenegy körül?
- Szuper, ha bevállalod az ebédet!
- Akkor, megegyeztünk! - nyújtotta kezét.
-Imádom a kínait - rázta meg azt. Ezután átvonultak a nappaliba, bekapcsolták a TV-t és remekül szórakoztak az amúgy unalmas műsorokon. Zita feloldódott szinte teljesen, a délutáni búcsúzás is nehezebben sikeredett, mint múltkor, bár az az emlék rettentően sok álmatlan éjszakát, és immár fájó szívet okozott neki.

II. 10. fejezet

2011-10-04T12:48:00.000-07:00

"Egyszer biztos rendbe jön minden. Egyszer talán ismét mosolyt csal az arcomra, és csak nevetünk a múlton, mintha csak valami ócska könyvből olvasott gyenge sztori lenne..."

________________________________

10. fejezet

Álbarát

Este Nóci megcsörgette Zitát, ahogy azt kérte. Azonnal visszahívta, s rázúdította a nagy bocsánatkérő szöveget, amin egészen addig dolgozott gondolatban. Megbeszélte, hogy holnap találkoznak, mert valamit szeretne elmondani, ami nem tűr halasztást. Zita ezek után folyamatosan ezen gondolkodott, arra jutott, hogy barátnője végre őszintén bevallotta Gergőnek és szakítottak. Sajnálta, amiért vége lett, hiszen mindig is minta-párként tekintett rájuk.
- Min gondolkodsz ennyire? - ébresztette fel édesapja hangja.
- Beszéltem ma Nócival. Holnap összefutunk délután.
- Kibékültetek? Na, végre! - mosolyodott el az anyja. - Tudtam, hogy nem lesztek sokáig haragban.
- És, merre lesz a séta? - kíváncsiskodott az apja, mire Zita szúrós szemekkel nézett rá. - Jó, jó, csak kérdeztem! - emelte fel a kezét védekezően. Megette az utolsó falat szendvicset, majd tárcáját kereste elő zsebéből. - Aztán oszd ám be! - nyújtja át lányának a plusz költőpénzt, ezzel talán jóvá teheti előbbi faggatózását.
- Igenis Kapitány! - szalutált akár a seregben, felállt és fürdeni indult.
Később, fehér-kék pizsamájában ült törökülésben az ágyon, ölében a macival, előtte a laptoppal. A net csiga lassúsággal hozta be a Gmail oldalát, ujjival dobolva térdén várta türelmetlenkedve a végeredményt. Aztán megjelent a teljes ablak, rákattintott a levélírásra és beírta a címzett címet. Idáig ment minden, mint a karikacsapás, de az üzenet szövegénél megtorpant. Hogyan is fogjon bele?

~~Szia,~~
~~Kedves Krisz,~~
~~Hello,~~

A tizedik törlés után mérgesen csapott az ágyra. Egy egyszerű mailt nem tud megírni! Semmi világrengető dologról nincs szó, nem múlik mások élete az ő levelén. Akkor mégis miért nem találja a megfelelő szavakat? Sokáig töprengett a válaszon. Végül a telefonját kapta fel, és egy egyszerű, lényegre törő választ küldött a fiúnak: "Szia, benne vagyok.Szólj mikor és hol! Zita".
-"Lehet kicsit nyers voltam?" - gondolkodott el, miután elküldte. - "Elég bunkóra sikerült... csak nem haragszik meg érte..." -becsukta a laptopot, ledobta a mobilt és bemászott a takaró alá. Hiába a nyári meleg, kicsi kora óta képtelen betakarózás nélkül elaludni.
Óra csörgés előtt ébredt. Lenyomta az átkozni való zajforrást, fejére húzta a takarót és még legalább tiz percig ki sem dugta onnan az orrát. Aztán rájött mennyire elkésik, ha nem kezd el készülődni, szóval kiugrott az ágyból, kirohant a fürdőszobába és röpke negyed órára bezárkózott.
- Nem! - viharzott el anyja mellett, aki épp csak szólásra nyitotta száját. - Sziasztok! - ez volt az utolsó szava mielőtt a buszmegálló felé rohant volna.
A nyári hőség már kilenckor érezhetően terjengett a levegőben. Még szerencse, hogy nem öltözött túl, kék toppja és sötét színű farmerszoknyája tökéletesen illett hozzá, habár az utóbbit jobban szerette a szekrényében tartva őrizni. Enyhén zavarban lévőn feszengett tehát az ülésen, miközben a busz átkanyargott Budapest utcáin. Leszállt kedvenc teázójuk utcája előtt és onnan ballagott befelé. Véletlenül bukkantak rá anno a helyre, ám azóta is oda járnak, szinte törzshelyükké vált az évek során. Bement, lelépkedett a kissé meredek lépcsőn, majd mosolyogva köszönt az ismerős, pult mögött lévő lányoknak. Körbe sem kellett néznie, a megszokott asztaluk felé vette az irányt, a varázslatosan kialakított helyiségben levette cipőjét, hogy felmászhasson az emeltre.
- Szia! - köszönt mosolyogva barátnőjének és letelepedett mellé. - Bocsi a késésért, eszetlen nagy kocsisorok állnak végig az Andrásin.
- Semmi gond - erőltetett meg ő is egy halovány mosolyt. - Hogy vagy?
- Egyre jobban, főleg mivel találkozhattunk. Ami a múltkorit illeti... - fogott bele.
- Hagyjuk, felejtsük el - legyintett, s belekortyolt a nemrég kért limonádéba. Nagy levegőt véve vágott bele: - Zita, azért hívtalak ide, mert valamit el kell mondanom.
- Igen, tudom miről van szó - komolyodott el.
- Tudod? - szaladt fel Nóci szemöldöke a homlokán. - És... és nem haragszol?
- Már mért haragudnék? Én mondtam, hogy ezt csináld, helyesen döntöttél.
- Mi? Szerintem te összekevertél valamit.
- Gergőről van szó, nem? Szakítottatok, ahogy javasoltam.
- Öhm igen.... lényegében. De most nem erről van szó! - terelte vissza a gondolatait, s ezzel együtt a témát. - Azt hiszem jobb ha kerek perec kimondom, mert így csak kiidegelem magam és neked is rosszabb lesz.

- Mi az? - már egy szót sem értett az egészből.
- Szóval felhívott és beszéltünk és...
- Várj! Ácsi! Ki hívott fel és miért? - értetlenkedett.
- Hát... Áron - Zita szíve nagyot dobbant. - Azt kérte találkozzak vele, mert beszélni szeretne velem. Azt hittem rólad lesz szó, de...
- De? - kezdett félni a választól.
- De mást akart - lehajtotta a fejét. - Szépeket mondott, és mire észbe kaptam már... késő volt.
- Hogy mi van? - emelte fel a hangját egy csöppet.
- Megtettem! Én megtettem, amit nem kellett volna! És bánom, szörnyen bánom az egészet! - fakadt ki.
- Ugye ez nem...?
- De igen! Az egész azzal az átkozott csókkal indult és utána nem lehetett megállítani! - Zitának ez több volt, mint elég, felugrott és szó nélkül otthagyta Nócit.
Sírva futott ki a teaházból, végig az utcán, egészen a sarkon lévő elhagyatott, enyhén lestrapált játszótérig. Leült a pad maradványára és lábait mellkasához húzva hajtotta térdére fejét. Ez nem lehet! Komolyan képes volt erre?! Megbízott benne, akárcsak Áronban! Összetörték, teljesen magába zuhant a hallottaktól. Egyetlen dolog jutott csak eszébe... és a hang fülénél halkan búgni kezdett...

II. 9. fejezet

2011-09-29T08:18:00.000-07:00

Annyira úgy érzem, hogy "még csak kilencedik fejezet", pedig annyi mindent leírtam már, amit erre a részre terveztem. Még persze vannak ötletek bőven, de kérdéses, hogy azok kitartanak még legalább ennyi fejezeten át. :-/

________________________________

9. fejezet

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem

- Nem, nem és nem! - emelte fel a hangját. - Szó sem lehet róla, hogy a lányomat elengedjem a világ végére egyedül!
- De nem lennék egyedül! Nézd, itt van: "csapat"! - mutatott rá a papírra. - Plusz bármi van, ott lesz tőlem egy köpésre Anna néni! - érvelt tovább szorgalmasan. - Szóval sosem lennék egymagam, és a franciák egyébként sem esznek embert! - kétségbeesetten pillantott anyjára, aki erre felkészülve szögezte tekintetét az elé csúsztatott papírra, mintha bőszen keresne benne valami kifogásolni valót.
- Akkor sem! Kizárt, hogy elengedjelek, és ez az utolsó szavam! - állt fel az apja és otthagyta őket.
- Anya? - nézett rá reménykedve. - Te is látod, hogy semmi veszélyes nincs benne. Csak a rémségeket látjátok, amik még egy filmben is ritkán fordulnak elő, a pozitív oldalát kikerülitek. Gondolja bele, a legjobb nyelvgyakorlás lenne, és tudod mennyire imádom Franciaországot.
- Igen, de...
- Nincs de, anya! - rakta le elé a kezében tartott lapot is. - Egyszerűen fel sem tudom fogni mi rosszat láttok ebben. Jó, megértem, messze van, de ki lehet használni az ottani ismeretségeket, és lennének hozzám hasonló korú, magyarul beszélő és a közelünkben lakó emberek is. Szerinted szerveznének ilyet, ha olyan veszélyes lenne? - Zita zaklatottsága azonnal izgatottsággá csapott át, amint meglátta édesanyja arcán az enyhülő vonásokat. Még nincs eldőlve a csata, nyerhet!
- Annyit mondok, beszélek apáddal és esetleg felhívom Annát is. - A lány szeme felcsillant a reménytől. - Ne éld bele magad túlzottan!
- Már túl vagyok rajta! - pattant fel, futó puszit nyomott anyja arcára és beszaladt a szobájába. Egy dolgot kipipálhat!

Cuccait szerteszét dobálva kereste a friss ruhák halma alatt rejtőző telefont. A mobillal kezében huppant le az ágyra és azonnal kikereste a számot. Csalódottságára a túloldalról nem a várt hang hanem egy gépi hang tájékoztatta arról, hogy jelenleg nem kapcsolható, akit keres. Belépett az új üzenet írására és bepötyögte az smst:
"Szia,tudom,h hülye voltam, ne haragudj!Csörögj ha ráérsz!Ne haragudj!"- "Légyszi hívj fel!" - gondolta magában miközben elküldte az üzenetet. Hátradőlve szemlélte a plafont. Bántotta a lelkiismeret azért, amiért Nócival ilyen rosszra fordult a kapcsolatuk, de egyszerűen képtelen volt kiverni fejéből a lehetőséget, miszerint teljesülhet régóta dédelgetett álma. Vajon milyen lenne? Tényleg olyan, mint képzeli vagy sokkal jobb? Negatív válasz fel sem merült benne, hiszen Párizsról van szó! A francia fővárosról, amit a filmekben és manapság már mindenfelé talán jogosan is illetnek a "Szerelem városa" névvel. Annyi filmben látta már a rengeteg rossz után milyen boldogan végződnek ott a párok egymásra találásai. Ha ilyen könnyen ki merik jelenti, hogy ott bizony bárki megtalálhatja az igazit, hiszen ott ez a félreérthetetlen jelző, ami ráragadt, akkor talán ő is bátran nevezheti Budapestet a "Bonyodalmak városának". Mondjuk az egész nem teljesen itt kezdődött számára, de a lényeg, a folytatás itt történt, s ha elég erőt gyűjtött lehet itt is zárul majd. Ezzel a gondolattal fordult hasára és újra megnyitotta a névjegyzéket telefonjában.
- "Ma senki sem ér rá felvenni?!" - bosszankodott magában, de azért kicsit örült is, amiért a hangposta sípolását hallotta Áron hangja helyett. A srác egyike azon keveseknek, akik képesek pénzt áldozni arra, hogy visszahallgassák a postafiókban hagyott üzeneteket. Zita meg egyik lett az arra rábeszélőknek. - Szia, nem tudom merre jársz, de úgy érzem beszélnünk kellene. Szóval hívj, és találkozzunk valamikor. - Egyetlen levegővétellel tudta le az egészet, így csöppet hadarva, de lényegesen normálisabb hangon, mintha konkrétan Áronhoz beszélne.

Sokáig feküdt maga elé nézve, szemezett a párnáján pihenő fehér macival.
- Szerinted ő felvenné a telefont? - kérdezte tőle. - Vagy ez ma a "Ne vedd fel!" világnap, csak én nem tudok róla? - felsóhajtott. Könyökével feltámaszkodott, füle mögé tűrte az előre hulló rakoncátlan tincseket, állát két ökölbe hajlított kezére tette. Valószínűleg meghúzhatta a takarót, mert a maci lebucskázott az ágyról rá a tv távirányítójára. - Nézzünk tv-t? Hát jó! - vont vállat. Felült, felvette a leesett barátját és véletlenszerűen bekapcsolta a számára ezeréves televíziót. Azonnal elkerekedtek a szemei, amint meghallotta a zenét, aztán megjelent a Viva logójával ellátott csatorna és már láthatta is az ismerős arcot. - Te tudsz valamit! - ölelte magához a plüsst.

II. 8, fejezet

2011-09-24T00:59:00.000-07:00

Igazából, megint elértünk egy... hát fontosabb ponthoz, bár még semmi sem biztos (a fejemben sem), de talán ez újabb kérdéseket szül a fejetekben. ^^ Remélem az a pár ember, aki idáig követte a történetet, továbbra is olvassa és néha-néha kommentálja. :)

________________________________

8. fejezet

Segítő jelek

Akár egy kanapéra hajított rongybaba meredt maga elé a semmibe. Miért kérdezte pont ezt? Miért így találkoztak? Rengeteg kérdés zsongott fejében, mint valami felbőszült méhkas. Aztán hirtelen tért vissza a valóságba, mikor a hatalmas kék párna arcába csapódott.

- Éhes vagyok! - mondta Gábor talán több tucatjára is. - Figyelj ide!

- Jól van, nyugi! - állt fel. - Szendvics vagy rántotta?

- Fúj! - imitált rókázást a gyerek. - Palacsintát akarok!

- Az elfogyott.

- Csinálj másikat!

- Talán ha szépen kérnéd meggondolnám, de így... - karba tett kezekkel nézett a fiúra. - Nutellás szendvics?

- Sok nutellával? - csillant fel a szeme.

- Rengeteggel! - nevetett és a konyhába ment a beígért uzsonnáért.

Kicsivel később Ricsivel kiegészülve rágcsálták az elkészült mogyoróvajas kenyereket. Zita mosolyogva figyelte, ahogy a két rosszcsont majszol, aztán tekintete megakadt a konyhapulton lévő apró csomagokon.

- Anya hozta tegnap - válaszolt Gábor a fel sem tett kérdésre, miután látta a lány milyen érdeklődéssel vizsgálja az apróságokat. - Valami kínai süti.

- Aha - nézegette tovább a felismerést követően. - Ilyet nálunk még nem láttam.

- Szét kell törni és van benne egy cetli.

- Ellophatom? - fogta meg az egyiket.

- Nekem nem kell - vont vállat és tovább falatozott.

Zita nekidőlt a pultnak, kibontotta a sütit és kettétörte. - A filmekben be szokott jönni. - biztatta magát.

- Mit ír? - kíváncsian nyújtogatták nyakukat.

- Tedd, amit tenned kell! - olvasta fel hangosan. Ezzel nem jutott sokkal előrébb. Honnan tudja mit kell tennie? Több dolog is eszébe jutott ennek kapcsán, például kibékülni Nócival, őszintén beszélni Áronnal és... és válaszolni Krisztiánnak.

- Hülyeség - állapította meg Ricsi. - Inkább adj inni! - Zita várakozóan pillantott rá. - Légyszi? - a lány bólintott, s kivett két üveg gyümölcslevet. Mióta itt látta ezt a fajtát, otthonra is ilyet vesz. Poharakba töltötte a fiúkét, ezután sajátjáról is lehúzta a kupakot, ami mindig valamilyen üzenetet rejtett. Bosszankodva húzta el a száját.

- A döntés a te kezedben van! - olvasta fel ezt is hangosan. - Remek!

- Az előző ugyanez volt, nem?

- Kb - felelte. Letette a kupakot a cetli mellé és nagyot kortyolt a narancsléből. - Azt hiszem mára elég a jóslatokból.

- Nézzünk TV-t! - ugrott le a székről Gábor, és a nappaliba futott. Ricsi utána ment, Zita pár perccel később követte őket. Valamit el kell intéznie ma! A háromból valamelyiket muszáj lesz! A kanapéig el sem jutott, a TV-ben ugyanis egy ismerős arc mosolygott rá, amitől az ütő megállt benne.

- ... legújabb klipjének premierje nyár végére várható - kapta el az utolsó szavakat. Azonnalii hátraarccal tért vissza a konyhába, két kezével az asztalra támaszkodott, s egyenesen előre nézett. Mikor fejében ismét rendeződtek a gondolatok bekapcsolta a rádiót.

- A tinilányok kedvence újra hódit, legújabb videoklipjének forrása, a "Szívből szól" a magyar toplisták dobogóit koptatja napok óta. Kétségtelenül sikeresnek mondható az új szerzemény, mely klipjének bemutatójára még várnia kell a rajongóknak, de addig is... - lekapcsolta. Ennyi pont elég volt neki az amúgy is irritáló női hangból és abból, amiről beszélt.

- Ezt most vegyem jelnek? - emelte tekintetét a plafonra.

- Kihez beszélsz?

- Oh, szia! Senkihez, talán kicsit elfáradtam. - varázsolt ismét mosolyt az arcára, Noémi érkezésének tiszteletére.

- El sem tudod képzelni mennyire hálás vagyok! Nélküled biztos kirúgnának!

- Bármikor kellek csak szólj! - legyintett. - Az mi? - nézett érdeklődve a hófehér dossziéra.

- Amiről múltkor beszéltünk. Szandi utána érdeklődött neked, és ezt küldte.

- Tényleg? Csodás! Végre valami jó is történik ma! - felkapta a mappát, s kíváncsian kukucskált bele. - Mármint félre ne érts, imádom az ördögfiókáidat, de ez...! Jaj, annyira örülök neki!

- Nyugodtan hazaviheted. Benne van a jelentkezési lap, meg minden.

- Köszi! - Időközben Zita összeszedte a holmiját, és a jól megérdemelt jutalmas is bezsebelte.

- Hívlak ha lesz valami! - intett neki búcsúzóul.

- Oké, és még egyszer köszönöm! - emelte fel a dossziét, majd szép sorban végigölelgette a gyereksereget és sietősen távozott, hátha eléri a buszt.

Újabb elintézni való került a képzeletbeli listájára. Megoldani szeretett volna egyet a sokból, nem még hozzá toldani. Ezidáig a családját látta az egyetlen biztos pontnak, ám innentől oda is méretes akadály gördült. Nagyszerű érveket kell kieszelni, a lehető legudvariasabb modorára van szükség, és, ami a legfontosabb: végeláthatatlan mennyiségű türelmet kell elraktároznia. Nem bírta ki hazáig, hogy ne nyissa ki a mappát. A jelentkezési lap legfelül díszelgett, alatta néhány tudnivaló, válaszok a legfontosabb alapkérdésekre, illetve azokra, amik még felmerülhetnek egy logikusan gondolkodó ember fejében. Egy hónap! Augusztus! Ez a két dolog azonnal megragadta a figyelmét, akárcsak a hely neve: Franciaország! Kicsi korában egyszer járt Párizsban mivel nagynénje kint él, azóta is visszavágyik oda. Többek közt ezért is fordít különösebb figyelmet a francia tanulására, ezt mutatja a tavaly megszerzett középfokú nyelvvizsga, vagy az, hogy már a magasabb szintre készül. Ha valaki az elkövetkezendő pár évről kérdezi mindig ugyanazt feleli: kint látja a jövőjét, vagy a fővárosban vagy annak közvetlen közelében. Nem a pénz és a feljebb jutás a cél, hanem elérni azt az érzést, ami kilenc éves kora óta Franciaország felé vonzza. Igen, egyszer ki fog jutni oda! Talán előbb is, mint remélné...

II. 7. fejezet

2011-09-21T02:31:00.000-07:00

Jön a hetedik fejezet, ami elég ihlethiányosan született meg, nem tudom mi van velem mostanában, de nagyon nem akar úgy összejönni az írás, mint szeretném. Félre ne értsetek, nem azt szeretném ha csak úgy záporoznának fejemből a gondolatok, de legalább pár mondatot normálisan meg tudnék fogalmazni... :-/

________________________________

7. fejezet

Egy perc

Lehet, hogy teljesen másképp kéne hozzáállnia az egészhez. Pozitívan felfogni a múlt eseményeit, átugrani a nehéz pillanatokon és észrevenni azokat, amiken ezidáig teljes mértékben átsiklott. Például azon, hogy a születésnapjára kapott ajándékutalvány még mindig tárcájában pihent. Nagymamája minden évben ugyanazzal lepte meg, a köztük lévő távolság miatt, postára adta fel unokájának címzett levelét.

Utalványával táskájában álldogált a könyvespolcok kavalkádja közt. Igazából összegyűjtötte már az öt kötetből álló csomagot, de a valóság mindig csalogatóbb, mint a laptopon nézni a borítókat.

- Segíthetek? - lépett hozzá az egyik ott dolgozó.

- Köszönöm, már tudom mit merre találok - felelte és elindult a listáját követve. Kisebb teherrel megpakolva érkezett a pénztárhoz, átnyújtotta az utalványt és kisétált az üzletből. Két boltnyit sem haladt, amikor telefonját zsebéből előhúzva fülére tette. Noémi segítségre szorult, sürgős gyerekvigyázásról volt szó, ami nem tűrt halasztást. Zita természetesen azonnal rábólintott és sietős léptekkel a kijárat felé indult.
Krisz szinte futva kerülgette a kávézó asztalait, egyszerre figyelve az ott ülőkre, a kijáratra, és arra a pontra amerre épp tartott. Ez volt az utolsó hely, ahol a felbukkanására számított, de nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Kiért az épületből, és a buszmegálló felé rohant, ahol is még épp idejében torpant meg.
- Zita! - kiáltotta a lány után, s igyekezett visszafogni az idegességtől és a futástól rátörő levegőkapkodást.
Zita meglepetten torpant meg, szíve azonnal a torkába ugrott és heves dobogásba kezdett. Nem mert hátrafordulni. Lábai a földbe gyökereztek, szorosan magához ölelte a könyves-szatyrot és maga elé meredt nagyra tágult szemekkel.
- Zita - ismételte meg újra, majd elindult felé, a lehető legnormálisabb tempóban.
- Szia! - nagyot nyelt mielőtt szembe nézett volna a sráccal. A váratlan fordulattól az is kiment fejéből hová szaladt ennyire az imént. A reflex benne is megvolt, hogy odahajoljon és a megszokott baráti puszival üdvözölje, ám esze hamar lebeszélte a dologról. - Mizujs? - bökte ki a legelső, közömbösnek látszó kérdést, ami elég ostobán hangzott azokhoz képest, amiket szíve szerint kimondott volna, vagy csak úgy bármihez képest is.
- Nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni.
- Kicsi a világ! - vont vállat. Magában közben felidézte azt a roppant élesen megmaradt képet, amikor ide érkezve tőle valamivel messzebb parkolt le az a fekete autó, amibe ő azonnal Krisztiánét látta, lehet jogosan.
- Mi a helyzet? Hogy vagy? - mosolyt igyekezett varázsolni az arcára, de a rátörő zavartság ezt nagyban meggátolta.
- Jól vagyok, nagyon jól - bólintott szavai megerősítésére, ám belül korántsem így érezte. - És te?
- Én is megvagyok, kicsit rohanósan, de elvagyok.
- Akkor ha sietsz nem is tartalak fel, menjél csak - hátrébb lépett. - Nekem is... -mutatott a háta mögötti buszra.
- Nem... -kezdett bele, de inkább elharapta a végét. - Örülök, hogy találkoztunk! - Szívesen maradt volna még vele, hiányzott neki a beszélgetésük, és a lány közelsége.
- Öhm, igen, jó volt - zavartan elmosolyodott, miközben megfordult és a buszhoz ment.
- Zita, várj! - Hirtelen ötletét Tomikának köszönhette, aki azt a bolondságot véste a fejébe, amit most készült kimondani hangosan.
- Igen? - fordult meg a lépcsőn állva.
- Lehet hülyén fog hangzani, és megértem ha így gondolod, de... - rajta volt a sor, mélyen beszívta a nyári levegőt. - ...megengednéd, hogy készítsek rólad pár képet? - jóformán egy levegővel hadarta a lényeget.
- Micsoda? - kerekedtek el szemei. Erre nem volt felkészülve. - Rólam? Miért?
- Mert nagyon jó modell lennél a következő sorozatomhoz - válaszolta hasonló sebességgel, mint előbb némi vörösséggel arcán. Zita megszólalni sem tudott az elképedéstől, nagyokat pislogva nézett Krisztiánra. Aztán szólásra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban megszólalt az indulást jelző csengő, az ajtók becsukódtak és a kérdést megválaszolatlanul hagyva indult el arra, amiről jelen pillanatban képtelen volt felfogni hol is van.

II. 6. fejezet

2011-09-16T04:42:00.000-07:00

Megpróbálom jóvátenni az előző fejezet késést, szóval most jön is egyből a következő fejezet.

________________________________

6. fejezet

A Sors keze

Krisztiánnak még a lélegzete is benn akadt barátja szavainak hallatán. Hiába sietett, két percen múlt, hogy lássa, ismét láthassa. A teljes lehangoltság gödrének legmélyebb pontján ért földet. Azzal nyugtatta magát, hogy ennyi idő elteltével csak még rosszabbul érezte volna magát ha elé áll. De fel fogja hívni! Biztos felhívja!

Ezzel a gondolattal tért haza, s ült le kedvenc fotelébe. Ujjai közt forgatta az okos kis készüléket, míg az ki nem csúszott kezéből a földre. Hátradőlt, s a plafont fürkészte. Össze kéne szednie legalább három értelmes mondatot, amivel elé állhat. Először is bocsánatot kell kérnie. Vajon mit fog szólni, ha így felhívja? Biztos az lesz, hogy mért csak hetekkel később kereste fel.
- Kikészíted magad haver! - ült le a kanapéra. - Ennyit nem ér meg.
- Te nem ismered - válaszolta oda sem nézve. - Fogalmam sincs mivel rukkűoljak elő.
- Mond neki, hogy le akarod fotózni - mondta Tomika miután tekintete megakadt Krisz egyik gépén. - Mit rágódsz ezen annyit?
- Persze, és majd lazán beleegyezik, mi? - kérdezte barátjára nézve, mintha azt akarná kifejezni tekintetével, hogy az biztos megbolondult. - Ez amúgy sem mentség arra, hogy miért nem adtam életjelet idáig.
- Egy próbát megér! - vette fel a mobilt és Krisztiánnak dobta, majd felállt, és eltűnt saját szobájának ajtaja mögött.
- Hogyne! Ezzel álljak elé, mi? Milyen béna lenne már! - hiába hessegette el a hangosan abszurdnak tűnő ötletet, folyamatosan eszébe jutott, ahogy saját gondolata is, ami anno a Balaton partján talált ki, csupán alkalma nem adódott, hogy azt Zitának is előadja. Remek modell lehetne a fotósorozathoz. Szemei előtt megjelent pár kép, ami élőben biztos sokkal jobban megmutatná milyen különleges, varázslatos lány állt a kamera előtt.
Kicsivel később Krisz kilépett a lakásból maga mögött hagyva egy cetlit: "Később jövök!" felirattal. Igazából nem tudta merre induljon, hova menjen, de abban biztos volt, a szellőztetés jár összezavarodott fejének, ami időközben még sajogni is kezdett. Hiába, a gondolatok néha nehéz súlyként telepednek meg az ember elméjében. Persze ha megtalálja a válaszokat az ott tornyosuló kérdésekre, akkor minden könnyebb lesz, ám míg azok nem mozdulnak addig ő sem pihenhet. Idáig is érték az életben váratlan fordulatok, nem számított pár eseményre ami bizony bekövetkezett, és voltak olyan pillanatai, amiket a mai napig szeretne elfelejteni. De mindig történt valami, ami átsegitette a nehezén, ott álltak mögötte a barátai, a családja, most mégis valahogy egyedül érezte magát a nagyvilágban.
- Most rám férne egy csoda - motyogta lehajtott fejjel. Talán a Sors keze vagy csak a szerencséé, de alighogy kimondta a telefonjának képernyője felvillant, majd egy másodperccel később felcsendült a hozzá tartozó dallam. Krisz meglepetten nézett a kijelzőre, aztán lenyomta a gombot és füléhez tartotta a mobilt. Bárkire számított volna, de a Bravotól megismert szerkesztőre egyáltalán nem. Némán hallgatta végig a nő kisebb mondatáradatát, néha egyetértően bólintott, és mire észbe kapott, már meg is beszéltek egy találkozót másnapra. Az újabb interjú gondolata csak jobban lehangolta a már így is padlón lévő srácot, főleg mivel a téma a hetekkel ezelőtti nyeremény-hétvége lesz. Ismét rátörtek az emlékek, felidézett pár képet, elhangzó beszélgetést, s eközben tovább ballagott a zsúfolt utcán.
Feleslegesnek érezte az órájára pillantani, így is nagyon jól tudta, hogy nem öt percig volt kint. Hazaérve egyenesen szobájába ment, beállította ébresztőjét és elnyúlt az ágyon. Sokáig bámulta a sötétséget, míg elnyomta a fáradtság. Reggel jóval az ébresztő előtt kelt, lenyomta azt, és a fürdőbe sétált. Sokáig folyatta magára a kellemesen hűs vizet, és talán abban reménykedett, a zuhannyal lemoshatja magáról az összes kísértő problémát, gondot. Később egykedvűen magára rángatta sötétkék nadrágját és fehér pólóját, fejére húzta kedvenc kék sapkáját, és ismét elhagyta a lakást.

Majdnem fél órás késéssel futott be a Campona-beli találkozóra. Körbenézett a kávézóban, majd az integető nő felé indult.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rá a nő.
- Én köszönöm a lehetőséget - ejtett meg ő is egy szerényebb mosolyt. Ha így folytatja profi színész válhatna belőle.
- Hogy érzed magad? A múltkor még nagyon pozitív véleményen voltál a hétvégéről. Azt mondtad szívesen maradnál még. - A legjobb témát kapta meg, amiről most egyáltalán nem volt kedve beszélni. Persze azért válaszolt, a tőle tellő legnagyobb jókedvet produkálva. Míg a fejében lévő fogaskerék a helyes válaszokon kattogott, addig a szíve a feltörő emlékek hatására néha kétszeresét dobbantotta a megszokottnak. - És milyen a kapcsolatod Zitával? Felröppentek ugye álhírek, de azokat hamar megcáfoltuk, viszont arról semmi hír mi van veletek azóta.
- Igen, öhm... -kezdett bele a kínos kérdés megválaszolásába. Hogy mi van velük? Az igazi kérdés az lenne, hogy mi nincs! Két szót nem váltottak azóta, fogalma sincs merre jár, mit csinál vagy hogy érzi magát. -... jó hangulatban váltunk el, de sajnos a saját... -folytatta, ám itt torkán akadt a szó. Nem tudott hinni a szemének! - Elnézést, de muszáj elintéznem valamit! - hadarta, miközben felugrott és szinte kifutott a kávézóból, egyenesen a kijárat irányába...

II. 5. fejezet

2011-09-14T22:18:00.000-07:00

Jöhet a következő fejezet, azt hiszem az előző után nagyon vártátok... Bocsánat a kis késésért!

________________________________

5. fejezet

Majdnem

Krisztián a tükör előtt tollászkodva nézegette elaludt tincseinek kuszaságát. Remek, nem elég, hogy későn ébredt még ezzel is elbíbelődhet. A szokásosnál is sápadtabb, nyúzott arcát még jóformán meg sem merte nézni. Nem alszik túl jól mostanság, ugyanaz a visszatérő álom gyötri, amiből folyamatosan felriad és képtelen normálisan visszaaludni.
- Kölyök, ha nem igyekszel itt hagylak! - dörömbölt be az ajtón.
- Megyek! - kiabált vissza bosszankodva, majd nehézkesen elszakadt a tükörtől és kisétált.
- Juj! - nézett rá Tomi szörnyülködve.
- Ne kérdezd! - emelte fel a kezét, miközben megkerülte barátját és a lépcsőház felé indult. A kocsinál várta be a srácot, beült a volán mögé és beindította a motort. A zene hangosan dübörgött kifelé a felhúzott ablakokon át is jól hallhatóan, míg átszelték Budapest utcáit, hogy elérjék a stúdiót. Annyira az útra figyelt, fel sem tűnt neki, hogy Tomika végigbeszélte mellette az időt. Vagyis, igazából csak fél figyelmét kapta a vezetés, a maradékban az álomról töprengett, és arról mit is jelenthet.
A napok szaladtak, az órák peregtek, Zita körül azonban úgy tűnt, áll az idő. Ugyanazt csinálta újra és újra. Az egyetlen változó dolog életében, az időközben rendbejövő kapcsolata, amit ő ugyan kérdésesnek vélt, de Áron bocsánatkérését és ehhez társuló ajándékát képtelen volt visszautasítani. Nóci szavai győzték meg igazán saját hibáiról, amiket Áronban vélt felfedezni, pedig az igazán nagy problémákat rendszerint ő maga váltotta ki. Legalábbis barátnője szerint ez történhetett, és ha ő mondja biztosan így van.
- Az a legnagyobb gond, hogy te sem tudod igazán mit akarsz.
- Vagy csak ráébredtem mennyire különbözőek vagyunk - kereste az ésszerű magyarázatot. - Külsőre tényleg a toppon van, de belül annyira más.
- Próbál belevonni az életbe! - kelt a védelmére. - Mi a rossz abban, ha fel akar szabadítani?
- Én teljesen szabad vagyok! - vágta rá azonnal Zita.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Jó, tudod mit? Hagyjuk a fenébe az egészet. Ha ennyire isteníted, járj vele te! - ugrott fel, s mérgesen kisietett a kávézóból. Mostanában egyre több ilyen kirohanása van, türelmetlenebbé, hirtelen haragúbbá tették az ébren töltött éjszakák. Igaza van! Belátja a saját hibáit, de ha azokból ennyit jött elő, mióta Áront ismeri, talán jobb ha elfelejti a srácot. Miért ilyen nehéz? Elé kellene állnia, kimondani három egyszerű szót, tönkretenni valamit, ami olyan filmbe illően indult és elsétálni. Lehetetlennek tűnő küldetés!
- Au! - tántorodott hátra egy váratlan ütközés után. Saját gondolataiba merülve, az ember néha elfeledkezik a külvilágról.
- Vigyázz! - morogta egy hang. Felemelte a fejét és megszeppent pillantásokkal nézett az ismeretlen, ám mégis valahonnan ismerős fiúra.
- Bocs! - mondta az arckifejezésénél jóval bátrabb hangon.
- No para! - mosolyodott el az idegen ismerős. Zitától csak egy felfelé görbülő, zavart félmosolyra telt. Megkerülte a fiút és sietősen tovább indult. - Hé, várj csak! - Megtorpant. - Valahol már láttalak!
- Most jön a jól ismert filmes-duma - motyogta maga elé. - Álmaidban, mi?
- Az is megeshet, de nem arra gondoltam. Te vagy az a csaj, aki az újságban is volt. Aki a Kölyökkel nyaralt, nem? - Zita ereiben meghűlt a vér. Azonnal beugrott neki az az idétlen videoklip, amiben Krisz együtt szerepelt a barátjával. - Tök jó személyesen is megismerni!
- Aha - válaszolta a lány, miközben azon imádkozott had mehessen végre tovább.
- Szóljak neki, hogy itt vagy? Biztos mindjárt jön!
- Ne! - nyitotta még nagyobbra mogyoróbarna szemeit rémülten. Egy része őrülten kívánta a találkozást, ám a másik hevesen tiltakozott ellene. - Mármint felesleges. Sietek!
- Akkor mindegy - hallatszott hangján a csalódottság. - Azért szólok neki, hogy találkoztunk.
- Oké, szia! - hadarta, és szinte futott az első villamosmegállóig. - "Mért alakul minden a lehető legpocsékabbul? Ez annyira igazságtalan!"

II. 4. fejezet

2011-09-10T09:51:00.000-07:00

Először amolyan semmilyen fejezetnek indult, aztán mégis lett belőle valami. Remélem tetszeni fog nektek! :)

________________________________________

4. fejezet

A szív meghasad

- Feri, engem aggaszt, ami Zitával törénik. Napok óta nem szól senkihez, csak a szobájában ücsörög egyedül. Már a barátaival sem találkozik. - szorongatta aggodalommal teli arccal a kezében lévő bögrét. - Egyre rosszabb mióta Áron sem jár át hozzá. Talán összevesztek?

- Nyugodj meg, a fiataloknál mamár mindennaposak az összezördülések. Hamar kiheveri a mosolyszünetet. - próbálta nyugtatni feleségét, bár magában ő sem érezte teljesen így az egészet. - Ha meg mégsem, akkor jön majd más. Megbízom annyira a lányunkban, hogy jól dönt. - mosolyodott el, ezzel is igazat adva szavainak.

- Hát jó, ahogy érzed. Azért én mégis féltem. - sóhajtott fel, s belekortyolt fekete kávéjába.

Zita álmatlanul forgolódott ágyában, mely mintha ki akarná lökni magából, nem hagyta nyugodtan feküdni pár percél tovább. Ezt tetőzte még, hogy egyszer megfagyott, máskor megsült a vékonyka takaró alatt. Utoljára, hajnali hétkor rúgta le magáról, aztán hasára fordult, de feladta a próbálkozást, és negyed nyolckor a kinyitott ablak előtt ült, fejét kidugta a kora reggeli hűs levegőbe. Ez nem csak fáradtságán segített, hanem nyomasztó gondolatainak egy részét is kiűzte sajgó fejéből. Tekintetével az utcán elhaladó embereket figyelte, egyesek rohantak a főúton közlekedő járművekig, mások álmosan lépdeltek ugyanazzal a céllal. Néha egy-egy kóbor kutya is elszaladt a háztömb előtti parkban, vagy épp a madarak röppentek fel arról a pár fáról, amit az elmúlt évek pusztítása után egyenlőre még a helyükön hagytak. Régen az egész zöld volt, a keskeny utakat fák szegélyezték és középen egy akkor még remekül felszerelt játszótér állt, ahol rengeteget játszott a környékbeli gyerekekkel. Mára a játékok romjai és a kivágott fák után maradt csonkok emlékeztettek csupán az évekkel ezelőtti állapotra. Minden elromlik, eltűnik és semmi sem marad úgy, mint szeretnénk. A jó dolgokat elveszik a világból, csak az olcsó, feltétlenül szükséges részeket hagyja az emberiség, amiből pénz, s haszon származik. De mi értelme ha az öröm elvész? Mostanában egyre több bölcselkedő gondolat jutott Zita eszébe. Régen nem ért rá ennyit filozofálni az élet dolgairól, pörögtek körülötte az események, annyi dolga akadt. Így visszanézve, értelmetlennek látta a rengeteg rohanást. A belül érzett hiány, a rossz teljesen eluralkodott rajta. Tele lett negatív gondolatokkal, a küzdés, a pozitívság eltűnt, mintha sosem létezett volna.

Telefonját kilenc óra húsz percre állított, hogy legyen ideje összeszedni magát és ne késse le szokás szerint a buszt. Arra azonban nem készült, hogy már másfél órával előtte fent legyen, felöltözve, útra készen üljön kedvenc foteljében és laptopján pötyögje email címének jelszavát. Mikor is nézte meg utoljára? A honlapon megjelenő méretes számból rájött: elég régen ahhoz, hogy felhalmozódjon a több, mint kétszáz levél. Hála a csodás rendszernek fél pillanat alatt lecsökkentette a létszámot két számjegyűre. Egyesével lapozgatta végig a lényegtelen leveleket, míg az összes eltűnt. Lecsukta a laptopot, és a plafont kezdte el fürkészni, míg a mobil meg nem csörrent, hogy ideje elindulnia. Az egyetlen reményt hozó helyre ment, ami talán eltereli a gondolatait. Lesietett a lépcsőn, ki a kijáraton a szép nyárias reggelbe, ami már előre napsütést és jó időt ígért. Épp a buszmegállóba ért, amikor feltűnt a jól megszokott kék-szürke jármű, tele munkába igyekvőkkel. Szerencsére két megállón át kellett csupán szorongnia, aztán leszállt és átmenve a zebrán bevetette magát a panelházak rengetegébe. Megállt az egyik szépen felújított narancssárgás épület ajtajánál, s felcsöngetett.
- Szia! - szólt bele, amint meghallotta a jól ismert ricsajt a vonal túlvégén.
- Máris beengedlek! - felelte egy női hang, és a következő pillanatban az elektromos zár hangjával kinyílt az ajtó. Felsétált a negyedik emeltre, mivel a liftet továbbra is javítás miatt lezárták. Közel három hónapja szerelik a vezetékét, a lakók azt találgatják az idén kész lesz-e.
- Jó napot Tamás bácsi! - köszönt az idős úrnak, akit az egyik kanyarban megelőzött. Felszaladt a maradék pár fokon, s azonnal be is jutott a keresett lakásba. - Helyzetjelentést kérek! - dobta le a táskáját, majd a cipőjét is.
- Változatlan. Ricsi most próbálta megölni Gábort a plüss pingvinnel. Reni meg a kukacért ordít, amit tegnap óta sehol sem találok. Megőrülök! - fogta fejét a fiatal nő.
- Nézted a fotel mögött? Ricsi rendszeresen oda rejti ha balhét akar kirobbantani. - odalépett az említett bútordarabhoz és mögé nézett. Kisebb kotorászás után előhúzta a plüssfigurát.
- Oh, mire mennék nélküled?! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Akkor én megyek is, jövök délután. A hűtőben találsz paradicsomlevest. Bár a helyedben inkább nem enném meg.
- Annyira vészes?
- Rosszabb! - szörnyülködött saját művére gondolva. - A srácok viszont megeszik, szóval nekik mehet, amennyi beléjük fér. - adta ki az utasításokat, közben felhúzta a szandálját és magához ragadta táskáját. - Ha bármi probléma van, hívj nyugodtan, de a mentőket előbb utoléred.
- Semmi gond nem lesz - nyugtatta meg Zita. Kitessékelte a nőt, és végre valahára becsukta az ajtót mögötte. - Na, hol vagytok ördögök? - csapta össze a kezét. A kislányt probléma nélkül megtalálta, követte a sírást egyenesen a kisebbik szobáig. - Hát, szia! Nézd mit találtam! - mutatta fel a kukacot, mire Reni azonnal befejezte a sírást, és nagy könnyes szemekkel figyelte imádott figuráját. Zita mosolyogva nyújtotta oda neki. Ezután öt perc alatt elaltatta az alig három éves csöppséget, s a figyelni valók száma eggyel csökkent.
- Zita! Gábor megint megrúgott! - panaszolta kicsivel később Ricsi.
- Talán mert folyamatosan ütöd? Ne várd, hogy tűri ha bántod, mégis csak gyerek. - mosolygott rá. A csengő megszólalt, a lány ijedten ugrott egyet, amit a két gyerkőc nevetéssel díjazott. - Vicces! - fintorgott, aztán ő is elnevette magát.
- Jó napot, meghoztam a postát! - szólt a mikrofonba egy férfi.
- Köszönöm, azonnal lemegyek! - válaszolta, és hátra sandított a válla felett. Melyiket vigye magával? - Ricsi, ma te kapod a megbízást, igazi hősi feladat! - a kisfiúnak felcsillant a szeme. Zitánál jól bevált az elmúlt időszak során, hogy kisebb jutalmakért a gyerekek azt tették, amit ő szeretett volna. Jelen helyzetben Ricsinek kellett fent maradnia a húgával, míg Gábor és ő a lépcsőn lépkedtek lefelé.
- Én is kapok majd valamit, ugye? - kérdezgette folyamatosan.
- A te feladatod is rettentő fontos, hiszen te vigyázol rám! - mosolygott rá Zita, miközben kinyitotta a levélszekrényt és kiszedte a hófehér borítékokat. Mielőtt visszafelé indultak volna kinézett a kétszrányú üvegajtón és abban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. A srác, az ajtón túl épp fekete autójának anyósülés felöli ajtaját csukta be egy Zitának ezidáig ismeretlen lányt után, aztán megkerülte a kocsit és maga is beszállt. Zita szívébe mintha kést döftek volna, mit kereshetett éppen itt?

Ilyen izé...

2011-09-10T04:58:00.000-07:00

Bocsi, jobb cím nem jutott eszembe. Szóval ma unalmamba nézelődtem a világhálón és ráakadtam ilyen adoptálható lényekre, amik közül kitaláltam: nekem is kell egy! Szóval fogtam, regiztem, s a végeredményt oldalt a chat alatt találjátok. Annyi a lényeg, hogy ha erre jársz és rákattintasz nőni fog, fejlődni és a végén lesz belőle valami...^^

Szóval köszi minden kattintást, amit egy nap adsz neki!

II. 3. fejezet

2011-09-09T13:11:00.000-07:00

Nos, jön a következő fejezet. Ebben igazából nem történik sok minden, de ettől még néha ilyen is kell. ^^

________________________________________

3. fejezet

Egy lépés, egy hang

Az eső kopogott az ablakon, a sötötéség teljes uralma alá hajtotta akinti világot, még az utcán lévő lámpák fénye is csak halványan derengett. Zita végighúzta ujját a vizcsepp lecsorgó vonalán miközben tekintetével az üvegen át szemlélte a kinti életet. Az elmúlt hetek csodaszép időjárása a múlté, beköszöntött a csapadékos július, és a bemondók szerint ez az állapot augusztus elejég nem sokat fog változni. Az a röpke hét. Milyen hamar eltelt a nyár kétharmada, szinte észre sem vette és újra őszbe borul Budapest. Emlékszik még a tavalyi levélhullásra. Október egyik szeles délutánján Nóci, Brigi és ő unalmukban a parkban sétálgattak, miközben a földet szép lassan teljesen beboritotta a megsárgult, megbarnult levelek áradata, amik a fákról hulltak le. Jobban élvezték a szabadságot, mint nyáron, amikor minden nap az övék volt. Ugráltak a levélkuapcokon, rugdosták a nagyobb halmokat és beálltak a fa alá, amikor annak széthullot a koronája. Most is ilyen őszies idő van. Igaz, a fák ugyanolyan zöldek, mint egy hónapja, de az eső esik, a szél s fúj, s tegnap már a pulóver is előkerült szekrénye mélyéről. Mintha csak érezné a természet mennyire nincs kibékülve a világgal.

- Szóval itt bújkálsz! - szólalt meg Brigi a háta mögött váratlanul. - Anyudék azt mondták ma még nem láttak, talán itthon sem vagy.

- Mégis megtaláltál - mondta oda sem nézve.

- Mi a baj Zizi? - ült le mellé az ágyra. Észrevette barátnőjén a jeleket, már jó ideje figyeli, de képtelen volt magától rájönni az okokra. Szerencsés, hiszen remek esélyei vannak a jövőre nézve, mind tanulásilag, mind szerelmileg. Mit nem adna ha ilyen srác lenne mellette!

- Nincs baj.

- Látom! Pont úgy nézel ki, mint, akivel minden a legnagyobb rendben!

- Szimplán csak rossz a kedvem. Lehangoló, ami kint van.

- Az biztos! A lépcsőházat nem ajánlom neked, tiszta jégverem! Apámék azon problémáznak, hogy mivel fűtsenek be, mert megfagynak.

- A pulóver csodákra képes - fordult a lány felé. - Mi a helyzet?

- Semmi. Unalom! Nóci közölte, hogy torokgyulladása van, és ki sem akarja dugni az orrát otthonról. A szüleim kidobtak a lakásunkból és még ki sem tudunk menni. Ez milyen már? - sápitozott. Zita valamiért most nem érezte az egészet akkora problémának. A lehető legjobban érezte magát szobájának négy fala közt, ágyán összekuporodva, a csendben merengve. - Remélem hamar vége lesz, különben bedilizek!

- Azon te rég túlvagy.

- Köszi szépen - fintorgott. - Mivel lehetne felviditani?

- Állj kézen miközben MJ-t énekelsz és a talpadat összeütögetve tapsolsz - adta az ötletet.

- Oké, de két probléma is felmerült. Egy, nem tudok kézenállni. Kettő, ha énekelk egész Bp-t evakuálják.

- Igaz! - mosolyodott el. - Akkor talán keressünk valami fagyi szerűt. - Muszáj volt kimozdulnia a magányból. Tudta, hogy nem művelheti sokáig, amit jelenleg tesz, mert ennél csak rosszabb lesz a helyzete. Az elmúlt napokban Áronnal telefonon beszélt, valamivel mindig lerázta a találkozókat, akárcsak a többiekkel. Brigi viszont nem adta fel, s értékelte a ragaszkodást.

- Végre! - pattant fel azonnal. - Aztán együtt gyógyulunk ki a torokgyusziból! Éljen a csaj-hármas! - nevetett, ami Zitából csupán kissé szélesebb mosolyt váltott ki.

Alig tiz perc múlva ismét az ágyon ültek, szembe a laptoppal, kezükben egy-egy tál eperfagyival és valami horrorfilm-szerű nézésébe kezdtek. Brigi öt percenként kommentálta a látottakat, néha eltakarta a szemét, és ez ment másfél órán át. Zitától csak pár hümmögésre telt, a mozi nagy részében figyelme a képernyú mögötti falra összpontosult, ahol saját gondolataiba burkolózhatott. Miért nem hivta fel? Talán haragszik rá, ami érthető, hiszen többek közt számlájára irható egy hatalmas hiszti, aztán a váratlan távozás, ami akár másképp is alakulhatott volna. Elrontotta. Vagy mégsem? Semmi rosszat nem csinált, mások is kiakadtak volna abban a helyzetben, a pasijukkal mentek volna ha eléjük jön és nem órákig ölelgetik az a srácot, akit pár napja ismertek meg. Annyira jó lett volna tovább maradni! Szive hevesen dobogott a feltörő emlékhullám hatására.

- "Akkor is várok, ha nincsenek miértek, hisz tudod bármit megtennék érted... Nem számít csak, amit érzek, hisz minden te voltál..." - szólalt meg hirtelen a közelében az ismerős hang, amitől mellkasában lüktető szíve majd átszakította testét. Belemarkolt az ágytakaró puha anyagába és összeszoritta ujjai közt.

- Oh, bocsi, ezt fel kell vennem - Brigi kirobogott a folyosóra, magára hagyva a köszoborrá merevedett Zitát, aki levegőt venni is elfelejtett. Hangos köhögés követte eme tény felismerését. Fejébe ismét képek villantak, s ettől szemébe könny szökött. Megrázta fejét, letörplte a szökni készülő cseppett és megdörzsölte annak kiinduló helyét, hátha ezzel a többit bent tarthatja. Valamit muszáj csinálnia! Nem mehet ez igy tovább! Ebbe a végén ő fog belebolondulni!

II. 2. fejezet

2011-09-07T03:08:00.000-07:00

Úgy látom tetszetős lett az előző fejezet, na akkor most jön a következő. :D

________________________________________

2. fejezet

Az első eset

- Szóval, mi a program mára? - huppant le barátnője mellé.

- Nem tudom. Áron biztos kitalál valamit. - hangján is hallatszott mennyire nincs oda ezért, és ez azonnal szemet szúrt Nócinak.

- Ajaj, mond el, mi történt?

- Hát, fogalmam sincs igazából - fogott bele Zita, bár kételkedett benne, hogy szavai értelmesen hangzanak ha kimondja. - Kicsit úgy érzem, sok időt töltök vele, és nem hagy levegőt venni, csak ha ő is akarja.

- Kicsit eltúlzod, nem gondolod? Törődni akar veled, király nyarat szeretne, ami nyomot hagy. - kelt a srác védelmére. - Minden pillanatban a kívánságaidat lesi, és semmit sem kér cserébe! A világ legjobb pasija, és te közlöd, sok belőle? Ha Gergő ilyen lenne arany életet élnék!

- Hiszen Gergő is mindent megtesz érted, úgy állítod be, mintha rád se bagózna! - állt ő is a másik fiú mellé.

- Mostanában valahogy tényleg így van. Leköti a munka, a lakásfelújítás, örülök ha hétvégén néha láthatom. A mozi is ritka pillanatok egyike volt, amit rám tudott szánni, de már nem is bánom. Azt hiszem...

- Ki ne mond! - vágott közbe Zita.

- ... kiszerettem belőle - vallotta be őszintén, s lehajtotta a fejét. Csak ennyit mondott ki hangosan, a többi részét inkább lenyelte. Szavai így is visszhangoztak fejében, és egyre szörnyűbb mondatokkal párosultak. Megrázta a fejét. - Olyan gyorsan elmúlt, mint, ahogy jött, gondolom.

- Ennyivel nem zárhatod le a dolgot! Gergő szeret, és úgy tűnt te is őt. Mióta sejted? - nézett rá komoly arccal.
- Egy ideje megváltozott közöttünk pár dolog. Türelmetlenebb, sokszor zördülünk össze, és már nem vágyom úgy a társaságára, mint régen.
- Értem. - Szólalt meg kisebb csend után. - Szóval vége. Pedig annyira szép pár voltatok! Veletek példálóztam mindig, és most látom mi van a háttérben. Sajnálom Nóci. - ölelte át a szomorú lányt. - Majd jön valaki, aki tényleg melletted marad, amíg élsz.
- A szőke herceg? - szipogta könnyeivel küszködve.
- Igen, az - mosolyodott el Zita és megsimogatta a hátát.
Beletelt némi időbe, mire Zita nagyjából lenyugtatta a szomorkodó Nócit, és már épp leültek a tv elé filmet nézni, amikor megszólalt a mobilja. Azonnal a szoba túl oldalán lévő asztalnál termett, s füléhez tartotta kütyüt, de a következő pillanatban arcán csalódottság suhant át. Áron lelkesen újságolta milyen jó ötlete támadt az előbb, mit tervezett délutánra, és mikorra megy Zitáért.
- Figyelj, ma inkább Nócival lennék, rá fér a csaj-nap, hidd el - próbált kibújni a program alól. A srác azonban egyből kapcsolt, átvariálta az egészet, pont úgy, hogy mindenkinek megfeleljen. - Hát jó, akkor háromkor. - húzta el a száját. Barátnője arca egészen felvidult az ötletre, melyet a lány kevesebb, mint fele annyi lelkesedéssel mesélt el. Ő nem erre vágyott! A vidámpark egésze hidegen hagyta, ahogy az ötös kiruccanás is, inkább lett volna az egész kettes, egy édes kettes, mint anno. Itt van, valahol Budapesten járja ő is az utcákat minden nap, és mégis olyan kegyetlen a Sors, hogy külön utakon járnak.
Csendesen ücsörgött az anyósülésen, miközben az autó egyre közelebb haladt az úti célhoz, s egyre messzebb távolodott attól a ponttól, ahol most legszívesebben lenne. Áron mellett vidáman mesélt, vagy nevetett, s vele együtt a hátsó ülésen ülők is, csak Zita maradt csendes. Néha el-elmosolyodott, ha valaki rákérdezett mi a baja, de ettől függetlenül cseppet sem érezte jobban magát. A vidámpark máskor maga lett volna a tökély, hiszen milliószor járt már ott, és remekül szórakozott, főleg így bandában, ám jelen pillanatban a hazautat várta a leginkább.
- Este elmehetnénk valamerre - vetette fel a témát Balázs.
- Remek ötlet! - kapott azonnal rá Áron, miközben magához ölelte Zitát. - Mit szólsz hozzá?
- Majd meglátjuk - bújt ki a válasz alól. Nóci kérdő pillantását látva megvonta vállát, és inkább az előttük lévő játékot figyelte, amin az emberek sikongatva igyekeztek túlélni a következő átfordulást.
A gyomra nem kicsit zavarodott össze a nap végére, ami szokatlan volt, mert ő általában remekül bírja az ilyesmit. Hazafelé menet mindenkit kidobtak, akinek otthona útba esett, aztán kettesben kocsikáztak a lány lakásáig. A szülei éjszakai műszakban dolgoztak, ritka alkalmak egyike volt ez, de Zitát legalább megnyugtatta, egyedül lehet otthon saját gondolataival. Tévedett. Áron nem csak az ajtóig kísérte, hanem némi csellel a nappaliig is eljutott.
- Remélem jól érezted magad - fordult vele szembe a srác, és megfogta a kezét.
- Igen, remek volt - hagyta rá a lány, miközben azon gondolkodott, mivel tudná a legfinomabban kitessékelni.
- Örülök - Közelebb húzta magához és megcsókolta. Zitának egy szava sem lehetett a csók minőségét értően, jól érződött, Áron nem ma kezdte. Szemei azonnal lecsukódtak és átadta magát ajkaik párbajának, ám hirtelen bevillant neki egy kép és ennek hatására elhúzódott. - Mi a baj?
- Semmi, csak... - fogott bele a magyarázkodásba, de még maga sem tudta mit akar mondani. - ... eléggé elfáradtam, és talán jobb lenne... ha most ledőlnék.
- Ahogy gondolod - átkarolta a derekát, s szobájához kísérte. - Ha gondolod, szívesen itt maradok veled.
- Felesleges, meg leszek - erőltetett mosolyt arcára.
- Biztos? - nézett rá Áron, szájának szegletében mosoly bujkált. Újra átölelte Zitát és szenvedélyes csókot lehelt ajkaira, amibe a lány térdei beleremegtek. A fiú pontosan érezte a történést, és ettől azonnal akcióba lépett. Apró csókokat hintett Zita arccsontjától kiindulva végig nyakának vonalán, majd a vállán át visszafelé indult. Zita azt hitte nem képes megállj parancsolni, a teste szomjazott arra, ami következhet, az esze azonban menekülni akart, kibújni a fiú öleléséből, simogatásából és csókjaiból, melyeket olyan pontossággal lehelt az érzékenyebb pontjaira, mintha tudná hol kell azokat keresni. Háta eközben a falhoz ért, Áron hozzá simult, két kezével a falnak támaszkodott és teljes egészében szabadjára engedte vágyait. Zita egy pillanatig elvesztette az önuralmát, és engedett a kísértésnek, ám a fejében ismét bevillanó kép idejében megállj parancsolt.
- Várj! - tolt el magától. Meglepetten vette észre, hogy az ágyán fekszik. Kibújt alóla és felült. - Nekem ez nem megy.
- Micsoda? - nézett rá Áron. - Te is akarod, érzem!
- Le... lehet - dadogta zavartan. - De nem most, majd... majd máskor.
- Bonyolult vagy.
- Igen, meg fáradt is. Kérlek menj el! - Küzdött a határozott hangnemért, meg úgy a bármilyen hangért, amit ki tudott csikarni magából.
- Ha ezt szeretnéd, legyen! - állt fel Áron és jól látható idegességgel az arcán a nappaliba ment. Zita követte, kinyitotta neki az ajtót.
- Holnap beszélünk - Bűntudata volt, amiért ezt tette a fiúval, de nem azért, hogy félbe szakította az eseményeket, hanem, mert idáig hagyta.
- Persze! - intett Áron bosszúsan. Futó csókot nyomott a lány arcára, aztán elindult a lépcsőhöz, és eltűnt Zita szeme elől. A lány felsóhajtott, becsukta az ajtót és nekidőlt. Ezt megint jól elszúrta!

II. 1. fejezet

2011-09-04T23:46:00.000-07:00

Na, akkor ismét itt, hogy folytassam a már elkezdett történetem. Anno, igazából idáig terveztem az egészet, aztán, ahogy elkezdtem írni, rájöttem mivel lehetne folytatni. Azóta még számtalan új ötletem támad, és most azoknak fogok nekiveselkedni, hátha összejön valami maradandó valami érdekes és valami olyan, amiért megéri ide látogatni és várni a következő fejezetet. :)

________________________________________

1. fejezet

Hiányzó rész

- Gyere már, elkésünk! - szólt rá Nóci. Az elmúlt egy hét varázslatosan alakult Zita számára, ő valamiért mégsem érezte ezt pontosan így. Igaz, hogy Áron csak az ő kedvéért jött haza, és azóta el sem engedi egy pillanatra sem, közös programokat szervez, amikbe belevonja legjobb barátnőit is, de valami hiányzott az életéből.

- Azonnal megyek! - mondta fel sem pillantatva telefonjából. Annyira szerette volna! Úgy szuggerálta a készüléket, mégsem történt semmi. Újabb perc telt el. Csalódottan süllyesztette zsebébe mobilját, miközben barátai után indult.
A mozi sem köthette le a figyelmét, csak Krisztián körül forogtak gondolatai és ez így ment már egy jó ideje. Két lábon járó zombi szerű ember lett belőle, pont, mint azok ott a vásznon. "Már nem bújhatsz a napszúrásod mögé!" mondta neki Nóci előző nap délelőtt. Sem ő sem Brigi nem tudta az egész balatoni sztorit, a lényegen kívül minden mást elhallgatott előlük, s ettől csak rosszabbul érezte magát. Aztán ott volt ugye Áron is, aki a csodának köszönve előbb ment haza és így egész nap mellette lehetett. A "megcsalás" dolgot sikerült kimagyaráznia, de Zita úgy érezte nem bízhat meg száz százalékig a szavaiban. Valami megváltozott közöttük. Nagyon tetszett neki a srác, ehhez kétség sem férhetett, de a rózsaszín köd maradéktalanul felszállt, helyén hagyva egy hatalmas igazságot: elhamarkodott döntést hozott, mikor összejött vele.
- "Mennyivel másképp alakulhatott volna minden ha megmarad a tisztes távolból való figyelés." - jutott eszébe, akárcsak az elmúlt héten legalább százszor.
Áron kényelmesen elhelyezkedett a székében, egyik karját a karfán, a másikat Zita vállán pihentette. Arcán elégedett mosoly ült, hiszen minden a lehető legjobban alakult. Itt ült egy csinos lánnyal az oldalán, és most már semmi sem zavarhatja össze kapcsolatukat. Milyen jól tette, hogy aznap lány elé ment. Várhatott volna, míg a nyár végén újra látja, de talán addigra késő lenne. Miért is szalasztaná el ezt a kitűnő lehetőséget?
- Föld hívja Áront, haver jelentkezz! - bökte oldalba Balázs.
- Mi van?! - mordult rá, ám Zita kérdő pillantását látva higgadt mosolyt varázsolt elő, aztán visszafordult barátjához.
- Az a két csaj minket néz, amióta leültünk ide - Balázs szemeiben lelkes fény csillant.
- Ebben mi olyan érdekes? Az lenne furcsa ha nem minket bámulnának. - vont vállat, de nem hagyta figyelmen kívül a sor másik oldalán ülő szőkeség tekintete. Arcán játékos mosoly suhant át, amit kacsintás követett mielőtt visszafordult volna a filmhez. Igen, ez a nyár a lehető legjobban alakul.
Saját tükörképére meredve ült asztala előtt, és maga is nagyon jól látta mennyire furcsán viselkedik. Nem lég, hogy Tomi látta rajta, aztán Orsi is megjegyezte, most így önmagát bámulva rájött, le sem tagadhatná, hogy valami nincs rendben vele. Váratlanul megjelent mögötte a fodrász, aki kicsit összeborzolta rövid, barna haját, ettől vadabb külsőt remélve. Krisz ijedten ugrott egyet, mire feleszmélt, a vész nem is olyan szörnyű, mint hitte.
- Bocsi! - szabadkozott a lány, és hátrébb lépett. - Kész is vagy! - vizsgálta meg alaposan.
- Kössz! - erőltetett mosolyt az arcára. Leugrott a magasított székből és az ajtó felé indult.Értelmetlennek látta a mai forgatást, előre kudarcra ítélte az egész napot.
- Mi a baj? - érte utol Orsi. - Nem láttalak még ilyen letörtnek.
- Nem vagyok az - füllentette, s újabb mosolyt húzott elő tartalékaiból. - Csak fáradt, de rendbe jövök.
- Te tudod - A nő úgy nézett rá, mintha sejtené az igazságot, de nem szólt többet a témáról, inkább felvázolta a tervet, amit igazából már számtalanszor átbeszéltek az elmúlt két nap folyamán, de Krisztián akkor is nagyjából ennyit fogott fel az egészből.
- "Vajon mit rontottam el?" - gondolata megint abba az irányba terelődött, amerről igyekezett elterelni, nem sok sikerrel. Kért még egy pillanatnyi türelmet, és előhúzta mobilját fekete farmerja zsebéből. Először a telefonkönyvet célozta meg, aztán kiválasztotta a nevet és elidőzött a hozzá csatolt képen nevető lány arcának fürkészésével. Ha vissza kaphatná azt a két napot! Zita meglátta benne mindazt, amit idáig egyik lánynak sem sikerült teljesen. Azt, hogy milyen volt ő, nem az a híres fiú, aki énekel és táncol, nem az, aki autogramot osztogat és nagyobb rendezvényeken vesz részt, hanem azt, aki volt, mikor elkezdte az egészet, amikor még csak álom volt mindaz, amit elért. Nem SP-t látta, hanem Krisztiánt, az átlagos srácot, és ez neki többet jelentett mindennél. Hiányzott az a felszabadult nevetés, a beszélgetések és az a rengeteg bolondozás, amit emlékeiben őrzött, és ott is maradnak mindörökre. Ujja a "Hívás" gomb felett állt meg, és már épp hozzáérni készült, amikor valami megállította. Már úgysem kaphatja vissza azt az időt. Miért is kavarná fel a lány életét, biztos remekül érzi magát, és pont egy ilyen fiúra lenne szüksége, mint ő. Még sohasem látta ilyen negatívan a helyzetet, ám ez épp elég volt ahhoz, hogy visszakerüljön a telefon a helyére, és ő magára húzza felszabadult álarcát, és nekiveselkedjen a legújabb klippjének. Abban reménykedett, legalább ez sikeres lesz...

I. 18. és fél fejezet

2011-09-02T00:10:00.000-07:00

Itt most megakadunk picit, de higyjétek el, megéri tovább olvasni majd, hiszen tartogatok még pár fejezet, csak kell két nap szünet míg rendezgetem a dolgaimat és írok pár sorocskát, hogy ne akkor törjem a buksim szét az asztalon, amikor már el kéne küldeni a fejezetet. Szóval két nap emberek! Csak kettő! :)

____________________________________________

18. és fél fejezet

Bye-Bye

Zita az út szélén parkoló autó felé cipelte táskáját. Ezzel jött, tehát biztos ezzel is távozik.

- Te meg hova szaladsz ennyire? - érte utol Krisztián.

- Gondoltam bedobom a cuccom, miért?

- Nem tudtam, hogy nálatok külön autóban utaznak a csomagok. - a lány értetlenségét látva, széles vigyorra húzódott a szája. - Megtisztelsz azzal, hogy haza vihetlek? - nyújtotta felé a kezét.

- Ez most komoly? - kérdezte döbbenten.

- Nem látod milyen komolyan gondolom? - próbált komoly arcot vágni, nem sok sikerrel.

- Azt hiszem hiba lenne visszautasítani - mosolyodik el és keze helyett a srác karjára akasztja sporttáskáját, amitől az akaratlanul is felnyög.

- Téglákat cipelsz?

- Minden zsebében legalább hármat. Nem gondoltam, hogy ilyen puhány vagy.

- Hogy én? Viccelsz? - súlyzószerűen megemelte a táskát.

- Most már képtelenség lemosnod magadról, gyenge vagy! - cukkolta tovább. Krisz ledobta a táskát és azzal a lendülettel felkapta Zitát. - Hé, tegyél le!

- Még mindig gyenge vagyok?

- Nem, gonosz vagy! - kapálózott a szabadulás reményében bízva. - Eressz el! - mikor ismét földre kerül azonnal hátrébb ugrott. - Ezek után kétszer is meggondolom, hogy veled megyek-e! - mondta, mintha ez akkora büntetés lenne. Felkapta a sporttáskát, ám ebben a pillanatban...

- Zita! - hallotta meg az ismerős hangot, amitől szíve hatalmasat dobbant. Megfordulva pedig már teljes valójában láthatta.

- Áron? Te mit keresel itt? - kérdezte a betonon koppanó állal. A srác elé lépett és szorosan magához ölelte.

- Annyira hiányoztál! - apró csókot nyomott a szájára. - Amikor Klára mondta, hogy találkozott veled, azonnal tudtam, meg kell keresselek! Látom épp menni készülsz, had segítsek! - Magához vette a döbbent lány holmiját, aki megszólalni sem tudott. Mindeközben Áron átkarolta a derekát és váltott pár szót a zavartságát jól leplező Krisztiánnal. - Akkor mehetünk? - eszmélt fel Zita az utolsó kérdésnél.

- Hova?

- Gondolom haza, hacsak nincs más terved. - mosolygott rá Áron. Máskor a lány ettől azonnal elterült volna a járdán, de most valamiért felkavarodott tőle a gyomra.

- De... - pillantott Kriszre, aki alig észrevehetően bólintott. - Oké. - Krisztián elé lépett és bizonytalanul pillantott fel rá.

- Köszönöm ezt a hétvégét, remélem találkozunk még - volt valami gépies a hangjában és a két pusziban, amit közelebb hajolva a lány arcára adott.

- Én is remélem - búcsúzott fájó szívvel. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz az elválás valakitől, akit csak pár napja ismert meg igazán. Tekintetével a kék szempárt kereste, hasztalan. Szomorúan fordult meg és Áron ujjai azonnal az övéi közé csúsztak.

Így ért véget egy csodálatos hétvége...

VÉGE

De, csak az első résznek! :) Nemsokára jönnek Zita és Krisztián életének további részletei, remélem itt maradtok és ugyanolyan lelkesen olvassátok, mint ezeket a fejezeteket. :)

I. 18. fejezet

2011-09-01T00:54:00.000-07:00

Jöjjön a 18.!!!! :D Tudom kevésnek tűnik, de remélem azért a végére összegyűlik egy pár fejezet. Vannak terveim... :-P

____________________________________

18. fejezet

- Mi volt ez az egész? - ragadta meg a lány karját, hogy végre megállítsa.

- Hosszú! - igyekezett kiszabadulni. - És bonyolult.

- Nem baj, ráérek. Úgy rohantál el onnan, mint, akit puskával üldöztek.

- Igen, mert... mert... - annyira kínosan érezte magát. Hogyan magyarázhatná el? Ez még neki sem világos. - ... a nő anyám barátnője és... nem vagyunk túl jóban a lányával. - hazudta. Magán sűrű elnézéseket kért Timitől a mondottak miatt.

- Aha - látszott rajta, hogy nem nagy hitte el, amit hallott, de nem kérdezősködött tovább.

Az autóig eljutva kiosztott pár autogramot, készült vele néhány kép, ám ő jóformán ezeknek negyedére sem koncentrált rendesen.
- Majd később talizunk! - mosolygott Zitára, aztán szobájába lépett és becsukta az ajtót. A lányt bántotta, hogy elhallgatta az igazságot, de jobb volt így, mint előállni azzal a kicsit sem egyszerű történettel, ami a nyaralásuk előtt kezdődött és valószínűleg utána is javában zajlani fog.
Zita szomorúan rendezgette holmiját sporttáskájában. Egy része örült a hazatérésnek, ám a másik szívesen töltött volna el még pár napot Krisztiánnal. Lehet, hogy a szombat este vagy épp a vasárnap reggel nem úgy sikerült, mint tervezték, de másfelől nézve a dolgot, mindketten remekül szórakoztak. Az igazán döntő pillanat azonban akkor fog elérkezni, amikor a hotel előtt elbúcsúznak. Barátok maradnak vagy visszatérve régi életükhöz elfelejtik egymást? Zita titokban az első verzióban reménykedett.
Krisz fel-alá sétálgatott szobájában, megigazgatta a szerinte nem jól álló függönyt, a kissé elfordult virágvázát és a ferdén álló képet a falon, miközben telefonja fülére tapadva ontotta magából a vonal túlsó végéről érkező női hangot.
- Rendben. Figyelj Orsi, holnap reggel bemegyek és megbeszéljük! Reggel, igen. - Leült a fotelbe és ott fejezte be a beszélgetést, ami eltartott még egy ideig. Miután megszakadt a vonal kisebb bűntudat tört rá, amiért csak félig figyelt menedzsere szavaira, de gondolatai minduntalan visszatértek az elmúlt pár nap eseményeihez. A hétvége már jól indult, hiszen késett, aztán valamennyire sikerült kompenzálnia a történteket, de az egészet lerombolta az az este, amikor kicsit túl sokszor nézett a pohár fenekére ő is, és Zita is. Jött a reggel, ezt még a délelőtti fürdőzés sem tudta teljesen helyrehozni. Magát hibáztatta, s erre minden oka megvolt, legalábbis ő így érezte.
- Kopp-kopp! - hallotta meg váratlanul a lány hangját, amit pár apróbb koppintás követett a sötétbarna ajtón.
- Szia! - mosolygott a lányra.

- Az előbb járt nálam az egyik bravós és azt mondta nemsokára le kéne adnunk a kulcsot, meg akarnak még csinálni pár képet, vagy legalábbis én ezt értettem, nagyon hadart a pasas.
- Annyira, mint te? - csipkelődött a srác.
- Csendben maradsz?! - emelte ütésre játékosan a kezét.
- Mert ha nem?
- Na, jó, elég! Menjél kifelé! - fogta meg és holmijával együtt kilökdöste az ajtón.
Nevetve érkeztem meg az aulába, többen feléjük fordultak megnézni jól vannak-e. Ettől csak még nehezebbé vált a lecsillapodás, alig bírták abbahagyni. A fotók remekül sikerültek, csupán a hétvége lezárást jelző kulcsok átadása szegte némiképp kedvüket. Vége van, elérkezett az az idő, amikor el kell válniuk. Mért olyan nehéz ez?

I. 17. fejezet

2011-08-31T01:06:00.000-07:00

Igaz, nem vagytok túl sokan, akik irtok pár sort egy-egy fejezet után, de ettől függetlenül örülök nektek és hozom az új fejezeteket, mert nem csak nekem okoz örömet az írása, hanem nektek is az olvasása. :) Szóval itt a kövi!

________________________________

17. fejezet
Meglepetés!

Bedobálta holmiját sporttáskájába és az ágyra ült. Hihetetlen, hogy két nap alatt mennyi minden történhet. Fél órán belül hét hívást kapott, melyek egytől egyig az újságban látottakra vonatkoztak. Brigi hasonló kiáltásokkal üdvözölte barátnőjét, mint korábban Nóci, ám most elmaradt az érzelmi kitörés a híressé vált lány részéről. Aztán hívtak még az iskolai ismerősök, mind kíváncsian várták a részleteket, amik legnagyobb sajnálatukra elmaradtak. A szülei fogadták legnyugodtabban a híreket, tudták, hogy ez csak valami butaság lehet.

- Egy pillanat! - szólt az ajtó túloldalán várakozónak. Ledobta a telefont és szembenézett a nővel. - Igen?

- Mivel csodás időnk van, gondoltuk kedvetek lenne leugrani a partra. Szeretnénk pár képet készíteni rólatok az újságnak.

- Ma már pont eleget szerepeltünk szerintem. Gondolom látta a cikket.

- Azzal ne foglalkozzatok, majd mi tisztázzuk a dolgokat, nem lesz probléma - mosolygott a nő, de ettől cseppet sem érezte jobban magát Zita.

- Hát jó, ha ön mondja! Öt perc és lent leszek!

- Szuper, várunk! - Zita becsukta az ajtót és nekidőlt. Tovább ütik a már így is izzó vasat, ez nem hangzik túl jó tervnek. Mégis meg kell csinálnia, bevállalta, amikor elküldte a szelvényt.

A víz a jó idő hatására egyre melegebbnek tűnt, Zita kedvét azonban ez sem fokozhatta.

- Várj! - Krisz váratlanul szembefordult a lánnyal a derékig érő vízben. - Felejtsük el, ami történt vagy, ami nem. Élvezzük ki az utolsó napot. - Zita hiába próbált volna ellenkezni, Krisztián arcát látva képtelen volt mást mondani.

- Oké!

- Barátok? - nyújtotta felé jobbját.

- Azok - fogta meg a kezét, ám ebben a pillanatban megfordult körülötte a világ, lábairól a gonosz Krisz-szörny ledöntötte és elmerült a Balatonban.

- Te! - visította Zita, amint felszínre ért. Ráugrott a nevető srácra és megpróbálta fellökni. Ebből kerekedett ki a nap legnagyobb vízi csatája, fröcskölések, s gáncsolások sorozata követte egymást.

- Ne, ne! Tegyél le! - sikította kétségbeesetten a nyakába karolva.

- Ne tegyelek? - Krisz gonosz mosolyától még jobban sikoltozni kezdett.

- Ne vigyél be oda! - mutatott rémülten a bójákra.

- Miért? Talán nem tudsz úszni? - csillant meg ördögi tekintetében a fény.

- De! Persze, hogy tudok! Mért ne tudnék? - próbálta menteni, ami menthető.

- Hazudsz! - dobta el hirtelen. Zita kapálózva merült el, de sikerült idejében megkapaszkodnia a srácban és visszahúzta magát. Lábait rákulcsolta a derekára.

- Annyira utállak! - bokszolta mellkason. - És ha megfulladok?

- Vigyázok rád! - mosolygott a lányra. Ázott haját félrehúzta, s arcát fürkészte.

- Mi... mi az? - tapintotta meg szabad kezével.

- Semmi - rázta meg alig észrevehetően fejét, majd plusz terhével együtt kifelé indult.

Zita elnyúlt a törölközőn, fejét kezére hajtva élvezte a napsütést.

- Le fogsz égni - tájékoztatta Krisz, aki mellette feküdt. Felült, előszedte a naptejet és krémes kezét a lány hátára tette.

- Köszi - mondta. A fiú érintésétől jóleső bizsergés járta át, ettől kissé zavarba jött.

- Fázol? - nézett rá kérdőn.

- Én? Nem - ült fel, s fordult fel. Megdörzsölte libabőrös karjait.

- Mosolyt! - toppant eléjük a fotós. Egymásba karoltak és legszebb mosolyukat villantották a kamerába. Belül azonban a legkevésbé sem érezték vidáman magukat. Teljes zavartság uralkodott bennük, érzéseik örvényként kavarogtak.

- Fordulj meg, be kenlek téged is - intett kezével a srácnak. Mindketten beleborzongtak bőrük találkozásába, valami nem volt rendben velük, ezt ők is jól látták.

- Zita! - a lány meglepetten fordult meg. - Micsoda meglepetés!

- Klári néni, hogy tetszik lenni? - törölközőjébe törölte a maradék naptejet, mielőtt felállt és puszival üdvözölték volna egymást.

- Remekül. Élvezzük a jó időt. Timi is itt van valahol a fiókkal. - Zita szíve nagyot dobbant.

- Milyen fiúkkal? - kérdezett rá óvatosan.

- A barátaival, Bal és Áronnal, mindjárt szólok is nekik, jó? - indult visszafelé.

- Oh, felesleges, hagyja. Mi úgyis menni készültünk.

- De kár! Sebaj, legközelebb összebeszélünk. Meddig maradtok?

- Este indulunk haza, de máskor ígérem előbb szólok ha erre járok - erőltetett mosolyt az arcára.

- Rendben. Üdvözlöm anyudékat! Sziasztok! - nyomott két búcsúpuszit a pofijára.

- Viszlát! - intett, s holmiját összekapva elhagyta a strandot, nyomában az összezavarodott Krisztiánnal.

- Anya, az ott nem Zita? - állt meg édesanyja mellett Timi.

- De igen, csak későn vettem észre. Nagyon helyes barátja van.

- Az ott nem a barátja! - sziszegte Áron összezárt fogai közt. - Ő az enyém!

I. 16. fejezet

2011-08-30T01:22:00.000-07:00

Az elég komolyra sikeredett befejezés után, íme a következő rész, ami szintén tartogat érdekességeket... :-P

__________________________________________

16. fejezet

Állj meg!

Kegyetlen fejfájásra ébredt. Belemarkolt a puha párnába és belenyöszörögte a fájdalomtól rátörő szavakat, melyek nagyon illetlenül hatnának egy fiatal lány szájából. A nap vakító erejétől csakmég rosszabbul érezte magát, ezért hátat fordított az ablaknak és úgy próbált visszaaludni, de váratlanul inyíltak szemei és ijedten ült fel.
- Te jóságos ég! - mondta félig sikítva.

Krisz mocorogni kezdett. A feje sajgott, rég érzett ennyire erős fájdalmat. Magában átkozódott a tegnap éjszaka miatt, amikor is eszébe jutott Zita és az utolsó emlékképe. Tágra nyílt szemekkel ült fel és egyenesen farkasszemet nézett a rémült lánnyal.
- Mi a...?! - kezdett bele, de elakadt a szava.
- Mond azt, hogy nem...! - Szegény lánynak alig volt valamennyi hangja, leginkább tátogott és suttogott.
- Azt hiszem...
- Menj ki innen! Gyerünk már! - "kiabálta." - Mire vársz?! Kifelé! - a sírás fojtogatta. Mi a fenét művelt? Hogy csinálhatott ilyet?
Épp csak egyedül maradt végre, elhasalt az ágyon, ahonnan rémülten fel is ugrott, amikor megszólalt a telefonja.
- Mond, hogy nem igaz! - támadta le félig sikongatva Nóci. - Szent sz**! Mit művelsz te ott?! - Elhallgatott, de felelet hiányában újra beszélni kezdett. - Hahó, ott vagy Stargirl?
- Mi? Honnan? Kitől? - dadogta rekedten.
- Lehozta az újság - lobogó papír zaja hallatszott.
- Mit ír? - rettegett a választól.
- Dióhéjban? Te lettél SP új csaja! Tegnap este kézen fogva jöttetek el a koncertről és mentetek bulizni. Még egy fotó is van rólatok.
- Azt a... - kezdte, de eltünedező hangjának hiánya megakadályozta a szitkozódásban. - Hazugság!
- Biztos? Nagyon meggyőző a kép.
- Igen, ezer százalék! - teljesen felment benne a pumpa. - Az egész egy rohadt nagy kamu! Semmi sincs köztünk, érted?! Semmi! - leroskadt a földre s zokogni kezdett. Nóci aggódva kérdezgette barátnőjét, de az képtelen volt válaszolni. Annyira szeretne emlékezni! Visszamenni az időben, ami történt! Ekkor nézett csak végig magában. Fekete fehérneműje bőréhez tapadt eltakarva legintimebb testrészeit. Sírása azon nyomban nevetéssé változott.
- Zizi, jól vagy? - kérdezte immár századszor.
- Hogy jól vagyok-e? Csodásan érzem magam!
- Mi történt? Szólj és azonnal érted megyek!
- Köszi csajszi, nagyon szeretlek!-küldött egy puszit a lánynak.
- Én is téged! - puszilt a kagylóba. - Vigyázz magadra!
- Igenis! - szalutált, akár az igazi katonák. Lenyomta a telefont előre bámult. Tévedett, mindketten tévedtek és az egész csak egy hülyeség volt.
Lezuhanyozva és felöltözve járt fel s alá a szobájában. Mi történt? Valóban megtették? Tényleg képes volt erre?
- "Én nem ilyen vagyok" - győzködte magát gondolatban. Idegesen túrt rövid barna hajába, és az ágyra dobta folyamatosan csörgő mobilját. - "Megőrültem" - Hirtelen felkapta a fejét és az előtte magasló ajtóra nézett.
- Krisz, nyisd ki légyszi! - nem számított az ilyen hamar történő viszontlátásra, ha ismét kiabálni jött, azt viszont el tudta képzelni. Óvatosan nyitott ajtót.
Zita minden addig összekapart bátorsága semmivé foszlott, amint meglátta a srácot.
- Hello! - köszöntek mindketten arra várva mikor zúdítja rájuk a másik az idáig felgyülemlett kérdés- és feszültség-áradatot.
- Sa... sajnálom - suttogta Zita lehajtott fejjel. - Összezavarodtam.
- Ezzel nem vagy egyedül.
- Szép lassan tisztul a kép, ... úgy érzem elhamarkodtam a reggeli... dolgot - fogott bele a magyarázkodásba zavartan. Kezeit tördelve igyekezett kerülni a fiú tekintetét. - De meg kell értened, hogy mennyire megijedtem! Kiesett egy egész éjszaka! Reggel meg arra ébredek, valaki van az ágyamban! Ez rohadt felkavaró tud lenni!
- Igen, tudom.
- Még akkor is, ha nem történt semmi, márpedig ez a helyzet, nem? Hogyan is...? Miért is...? - teljesen kifáradt a magyarázkodásban. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. - Mi ketten, ugyan már!
- Tudod az alkohol nem változtatja meg az embert, csak felerősíti az érzéseit és a vágyait. Ha két ember közt nincs meg az, ami kell, akkor ilyen feltevések nem is születhetnek. - Zitát teljesen meglepték Krisztián szavai. Annyira próbálta az ellenkezőjét fejébe vésni, hogy ilyesmire idáig nem is gondolt. - Bocs, fel kell vennem. - bökött szemével a mobilra. - Később találkozunk! - mondta, s becsukta az ajtót a kővé dermedt lány előtt.

I. 15. fejezet

2011-08-29T11:19:00.001-07:00

Na, ebbe a fejezetbe beletettem egy kis olyat, ami nagy kérdéseket és talán rengeteg meglepettséget fog szülni, de valamiért így írtam le, nem ez volt a terv, de így jött össze, és ettől talán kicsit még inkább eltér a megszokott történetektől, de azért ne forduljatok el a blogtól a fejezet vége után... :)

_____________________________________

15. fejezet

Szexből tíz

- Hol vagyunk? - nyújtogatta a nyakát kíváncsian Zita. Abban biztos volt, hogy Balatonfüreden belül.

- Hidd el, jó helyen - mosolygott rá Krisz. - Tavaly óta nem jártam itt, de semmit sem változott.

- Aha - hagyta rá és kiszállt az autóból. Ekkor derengett csak fel előtte, mintha a hotel utcájánál járnának. Ettől kicsit megkönnyebbült. Ismerős környezet.

- Itt készítik az egész Balaton legfinomabb pizzáját. Innen kicsit messzebb meg jó bulikat rendeznek a parton. Régen rengeteget jártam erre. - megfogta Zita kezét. - Gyere! - Kinti asztalt talált szimpatikusnak,oda ültek hát le, s alig húsz perc múlva óriási pizzával csillapították éhségüket. Eközben az említett partrészen beindult az élet, felhangzott a zene, a mély hangzás teljesen kivehető volt. Zita lenyelte a szeletének falatját és a hangok irányába nézett. Még sohasem vett részt igazi buliban, hallani hallott már róluk, látott párat a filmekben, de ott lenni, átélni, na az még kimaradt az életéből, de így messziről is félelmetesnek tűnt.

- Ez nagyobb volt, mint látszott - nézett az üres tálcára.

- A lényeg, hogy elpusztítottuk. Remélem azért még meg tudsz mozdulni.

- Nem probléma! - állt fel az asztaltól. - Látod?

- Akkor ezek szerint mehetünk tovább.

- Hova? - újra a buli irányába pillantott.

- Eltaláltad!

A kocsit maguk mögött hagyták, gyalog indultak tovább, egészen a hangzavar forrásáig. A kapuban két magas, izmos ember állt, nem volt annyira biztonsági őrös hatásuk, de kiemelkedtek a tömegből, előre látszott, hogy nem szabad velük játszadozni. Zita a puszta látványuktól földbe gyökerezett lábbal torpant meg.

- Ne félj! Ritkán esznek embert. - viccelődött Krisz.

- Biztos be akarunk mi ide menni? - harapott ajkába a sokaságot figyelve.

- Be bizony! - kézen fogta és bevezette a buli és a nyüzsgés világába.

Egy pillanatra sem vesztette szem elől a srácot. Követte bármerre ment, és ha egy pillanatra egyedül is maradt, azonnal a menekülési tervet fontolgatta.

- Tudom, hogy még nem ihatnál, de ettől semmi bajod sem lesz, max ellazulsz kicsit - nyomott a kezébe valami átlátszó folyadékot egy pohárban, aminek a szélén valami cukorszerű máz díszelgett.

- Mennyire van pocsék íze? - a rengeteg kiabálástól alig volt hangja, nehéz túlkiabálni a zenét, mikor a tüdőd készül kiszakadni az erejétől.

- Kóstold meg és megtudod! - poharát a lányéhoz koccintotta. - Arra, hogy itt lehetünk. - A szájához emelte a poharat, majd szinte egyszerre gurították le az italt, de csak egyikükre tört rá köhögés tőle.

Még egy körig tartó engedélyt kapott Zita, és ekkor már nem is érezte annyira rémesnek a martini ízét. Az alkohol azonban idegen volt számára, néha ivott sört vagy bort, esetleg pezsgőt, de a szülei nem szerették ha ilyesmit iszik, és ő sem vágyott rá különösebben. Talán emiatt törhetett rá az a furcsa látás, ami a szédülést még nem érte el,de a máskor megszokott látásmódja most valahogy másmilyennek tűnt. Krisztiánnak nem mert szólni, láthatólag a srác élvezte a bulit, és ő is kezdett a tömegbe illő lenni. Még táncolni is elhívta Krisztiánt, leleplezve eddig féltve őrzött tánctudását. Krisz új ismerősökre bukkant, vagy régiekkel futott össze, s ezek eredménye képpen, újra s újra teli pohár került a kezébe, ahogy Zitánál is landolt valami kevésbé alkoholos, ami hiába volt lágyabb, rendesen kiakasztotta a felkészületlen szervezetet.

- Krisz, nem mehetnénk? - mondta rekedtes hangján a srácfüléhez hajolva. - Nem érzem túl jól magam.

- Mi? De, mehetünk persze! - megfogta a szédelgő lányt, és kivezette az utcára.

Zitának fogalma sem volt hogyan értek vissza a hotelbe, de a kijárat utáni következő emléke, hogy ott állnak az ajtaja előtt és ő a zsebébe nyúl a kulcsért. Egyik kezével a falnak támaszkodott míg keresgélt, így biztosabban állt a lábán.

- Ne haragudj, jobban kellett volna figyelnem rád! - mondta Krisztián, aki szintén némi szédelgéssel küzdött.

- Nekem kellett volna figyelnem, ez az én saram. - Belépett a szobájába és megdörzsölve arcát visszafordult a srác felé. - Köszönöm, hogy idáig kísértél, nélküled elvesztem volna. - Közelebb akart hajolni, hogy adjon neki egy hála-puszit, de elvesztette az egyensúlyát és előre bukott. Krisz időben kapta el, s tartotta meg, ám ezzel olyan események sorozatát indította el, amit akkor el se tudott volna képzelni. Tekintetük találkozott, Zitán libabőr szaladt végig és akarava vagy akaratlanul, de egészen közel hajolt Krisz arcához. A csók mely kettejük közt elcsattant, minden érzésüketfelszínre hozta. Egyszerre volt lángoló, perszelő, ijedt, haragos és szenvedélyes. Zita hátsó lábával beljebb lökte az ajtót és magával rántotta Krisztiánt a sötét szobába, majd az ajtó lassan becsukódott...

I. 14. fejezet

2011-08-27T05:19:00.000-07:00

Mivel az előzővel csúsztam ezért most jön a következő fejezet, korábban a vártnál. Meg azért is most hozom, mert nem birok magammal. xD

___________________________________________

14. fejezet
Partyarc

- SP! SP! SP! - kántálta a tömeg már legalább 10 perce.

Siófok Balatonfüredtől nem messze helyezkedett el, hatalmas, színes fellépőkkel rendelkező programterve pedig, az egész nyárra elegendő szórakozást ígért. A fiatalsrác is egyike volt a listán szereplőknek, július első szombatjára tervezték be a fellépést, a lelkes rajongótábor legnagyobb örömére. Rengetegen gyűltek össze, a türelmetlen rajongók úgy nyüzsögtek, akár a hangyaboly.

Zita életében először szemlélhette a színpad túloldaláról az embereket. Hiába maradt ma ki a reflektorfényből attól még izguló remegéssel figyelte az eseményeket. Maga is meglepődött rajta mennyivel másabb véleménnyel van immár Krisztiánról, szorít neki és még aggódik is, hogy minden jól menjen. Mi a fene van vele?

- Baj van a mikrofonnal, hozzatok másikat! - utasította egy fekete pólós alak a többieket. Nem elég, hogy késve érkeztek, még különböző technikai problémák is nehezítették a koncert elkezdését.

- Sok sikert! - mondta Zita az előtte elhaladó srácnak, bár kételkedett benne, hogy az izgatott Krisztián hallott ebből bármit is. Krisz azonban visszafordult és mosolyogva a lányra kacsintott. A következő pillanatban kilépett a színpadra, s felcsendült az első dal.

- Van egy lány ma itt köztünk… - mondta két szám közt pihenve SP, Zita szemei tágra nyíltak, akaratlanul is megrázta fejét. - … aki abban reményben álldogál hátam mögött, hogy róla itt most nem esik szó. Tévedtél. Igenis szóba kerülsz, hiszen te vállalkoztál arra, hogy szerencsét próbálj a Bravo újságban meghirdetett versenyen, és elnyerd, hogy egy hétvégét a választott sztároddal tölts, aki én lettem. Megragadom az alkalmat,hogy ismét, újra megköszönjem neked, és szeretnélek bemutatni… - Eközben a színfalak mögött, az egyik fekete pólós alak a lépcsőhöz vezette Zitát. - Kassai Zita! - SP a lépcsőhöz ment, megfogta a zavarban lévő lány kezét és maga mellé húzta.

Azt sem tudta mi történik. Mire kicsit is feleszmélt, ott állt a színpadon, körülötte a táncosokkal és az éneklő Spvel, s a tömeg is tapsol odalent.

- Ki ez a lány? Kicsit jobb, kicsit, szebb, kicsit más! - énekelte a srác, Zita meg csak állt, mosolygott és igyekezett a legkevésbé szerencsétlenkedőnek látszani.

Egy bizonyos pontig mérges volt Kriszre, amiért felrángatta a színpadra, de inkább újabb zavartsághullám tört rá, mikor leérve két vaku kezdett el villogni a szemébe. Gyorsan behúzódott a biztonságot sejtető felszerelések és a koncert zökkenőmentességéért felelősemberek közé. Igyekezett a zenére figyelni, ám ez nagyon nehézfeladatnak bizonyult számára. Végült aztán az utolsó szám is véget ért, a rajongók tapsvihara és ujjongása közepette SP elhagyta a színpadot, s lement, hogy belevethesse magát az autogramok tengerébe.

- Na, milyen volt? - mosolygott a lányra levegőért kapkodva.

- Ö… szuper! - emelte fel hüvelykujját megerősítve szavai hitelességét.

- Ennyire rossz volt?

- Nem! - vágta rá azonnal. - Nem, de hogy! Csak kicsit elvesztettem a fonalat miután kiállítottál nagyközönség elé.

- Igen, bocsi! Ígérem jóvá teszem! Mit szólnál mondjuk, ha utána keresnénk valami jó helyet? Zene, buli, ilyesmik.

- O… oké - egyezett bele félénken. Krisz vigyorogva megragadta a kezét és magával húzta a várakozó tömeghez.

Először csak színpad mögé emelt kordon mögül, majd azt szétnyitva a rajongók közül osztogatta autogramjait. Zita először mellett, aztán egyre több embernyi távolságból figyelte SPt. Sikerült elverekednie magát az autóig, ahol épp kényelmesen nekidőlt volna, de egy előtte megtorpanó lány megzavarta.

- Te akkor most SP barátnője vagy? - a kérdés annyira meglepte, csupán tátogni tudott fél percig.

- Nem vagyok a barátnője.

- Az jó! - virult fel az arca. Szívéhez szorította az aláírt füzetet. - Én amúgy is jobban illek hozzá! - mondta szőke haját meglibbentve és továbbment.

- Úristen - fogatta szemeit.

- Mi az? - ért oda hozzá SP.

- Mennyire vagy oda a tizenhárom évesekért? - kérdezte miközben beült az anyósülésre. - A kiscsaj nagyon nyeregben érzi magát. - intett fejével az irigy pillantásokat küldő leányzó felé. SP becsukta az ajtót és maga is beugrott a volán mögé. Zita meglepetten figyelte, hogyan is alakul át SP, már nem a sztár volt, akit a színpadon is látott, egyáltalán nem hasonlított rá, inkább arra a srácra, kit egy napja ismert meg, Krisztiánra, az átlagos, bolondos fiúra. Ettől ő is újra felszabadultan érezte magát. Kezdődhet az éjszaka!

Díjjazott

2011-08-27T05:05:00.000-07:00

Ismét kaptam díjat, ami ezen a héten a második, ha jól számolom... ^^ Ismét köszönöm, most csak neked Molly, hiszen tőled kaptam! :)

Szabályok:
- Tedd ki a logót!
- Írj magadról egy kis szösszenetet!
- Küldd tovább 5 írónak!

Magamról? O.o Hűha...
Szóval, az igazi nevem Szandi, bár ezt nem nagyon szeretem, de mindenki így hív. Budapesten születtem 1992-ben, és egészen születésemig kisfiúnak vártak. Meglepetés! ^^ Kicsi korom óta vannak rosszaságaim, mint minden átlag gyereknek és a sulival együtt járó lustulás is mindennapos, ami azt hozta magával, hogy elég nehézkesen lesz meg jövőre estin az érettségim. Igaz, idén elkezdtem, de a töri meg a német kifogott rajtam. Most jelenleg egy ruhaüzletben tevékenykedem és tetszik is, talán egyszer nekem is lesz sajátom. Igaz, régebben még a fősuliról álmodoztam és arról, hogy színházi rendező vagy szociális munkás (idősgondozó) legyek, de ez kútba esett saját lustaságom miatt. Most jelenleg keresem a helyem a világban, és nagy segítségemre van ebben az én drága párom, akit több, mint egy éve szeretek, s, aki pár hónapja megkérte a kezem. *.*
Vagyis jelenleg itt tartok, és mivel nem szeretek magamról írni, ezért le is zárnám. Az alkalmat viszont megragadom, hogy ismét megköszönjem a díjat Mollynak, köszi! ^^

Tovább küldeném...
- Egylanyalmai
- Viki
- Rosalie Hale
- Keko
- Bri

Köszi még egyszer!:)

I. 13. fejezet

2011-08-26T23:45:00.000-07:00

Elég nehezen született meg ez a fejezet, hála a szétszórtságomnak, mert mindig mindent széthagyok, és elvesztettem a papírokat, amire már unalmamban megírtam... Jellemző! :-/

________________________________________

13. fejezet

- Te meg...? Mi a...? - hápogta döbbenten. - Hova...?

- Kapsz két percet, hogy átöltözz, és ha nem sietsz, akkor így, ahogy vagy viszlek magammal lefelé! - Krisz fürdőnadrágban, egy fehér törölközővel a nyakában állt Zitával szemben, arcán széles mosollyal. - Vigyázz már csak másfél perced van!

- Tudod te mennyi az idő?! - hüledezett a lány, amint rátalált a hangjára.

- Igen, és ismét szólnék, hogy egy perced maradt.

- Áh, oké, legyen! Mindjárt jövök! - becsukta az ajtót és bőröndjéhez lépett. Megbolondult talán a srác? Ilyenkor lemenni a partra több, mint idióta ötlet. Jó, rövid fél napos ismeretségük után, már képes kinézni az ilyesmit Krisztiánból, hiszen bemutatta mennyire nem a "föld felett lebeg", mint nagy átlagban a fiatal sztárok, de azért váratlanul érte a dolog. A fürdőruhája természetesen táskája legalján pihent, gyorsan magára kapta, rávette egy combközépig érő fehér ruhát és nagy levegőt véve kilépett a folyosóra.

- Mehetünk? - kérdezte türelmetlenül Krisz.

- Te nem vagy komplett! - csóválta a fejét Zita és elindult a srác mellett lefelé a lépcsőn.

Zita arra számított, hogy a víz első érintésre jéghidegnek fog tűnni, ehhez képest nagyon hamar megszokta a hűsségét maga körül. Ebben többek között Krisz volt segítségére, aki folyamatosan fröcskölte az először sikongató lányt, aztán feladta és hagyta had locsolja folyamatosan. Persze a bosszú ott fortyogott belsejében s, amint alkalma nyílt rá visszaadta a kölcsönt.
- Ezt még nagyon megbánod! - fenyegette meg a srác mielőtt lebukott volna a víz alá. Zita először félénken pislogott körbe aztán hangosan felkiáltott, mielőtt elnyelte volna a mélység. Lába alól elveszett a talaj, és a meglepettségtől több liternyinek tűnő folyadék áramlott a szájába. Hangosan köhögve, fuldokolva tért a felszínre ismét. Kicsit megijedt a váratlan helyzettől, ám felbosszantotta Krisz előbbi támadása, s ettől erősebbé vált, legalább annyira, hogy rávethesse magát a kacagó fiúra. Fellökte ugyan, de nem teljesen terv szerint jött össze, ugyanis ő is ismét víz alá került.
Éjfélre járhatott már az idő, mire elindultak a hotel felé. Zita fáradtabbnak érezte magát, mint valaha, Krisz úgy szint az ásítással küzdött. Egymás mellett ballagtak végig az autóig, távolról csak néha feltörő nevetésük hangzott, aztán az autó beindult és maguk mögött hagyták a partot.
- Holnap mi lesz a terv? - kérdezte Zita térdén a rádióból hallatszó zenének ritmusát dobolva.
- Délelőtt vallatáson esünk át, aztán délután megyünk Siófokra - tájékoztatta Krisz.
- Minek? - kérdezte homlok ráncolva.
- Te nem is tudod? Koncertem lesz hatkor a Beachen. Azt hittem mondták, hogy ez be lett tervezve.
- Nem, nem tudtam. - motyogta zavartan. - "Legalább megismerem egy-két számod, bár, amiket eddig hallottam..." - gondolta magában, és cseppet szégyellte, hogy még mindig vannak negatív gondolatai a sráccal kapcsolatban, pedig tényleg jófej, tök jól bánik vele és nincs teljesen elszállva, mint az megszokott a sztároknál nagy átlagban.
- Most már tudod! - mosolygott rá. - És számítok ám a jelenlétedre!
- Ez biztos? - kérdezte félénken.

- Naná! - vigyorgott lelkesen. - Á, ez jó szám, szereted?
- Elmegy - vont vállat, mire Krisz felhangosította a rádiót. A srác a kormányon dobolt ujjaival, Zita meg halkan dudorászgatott, énekelgetett mellette. Mikor Krisztián ismét a hangerőszabályzóhoz nyúlt és lejjebb halkított automatikusan elhallgatott.
- Hm? - pillantott rá összevont szemöldökkel.
- Így jobban hallom a hangod.
- Hidd el, jobban jársz ha nem hallod - szerénykedett. Mások előtt mindig zavarban volt, persze ha több ember közt volt, úgy a helyzet megváltozott, de így, egyedül, kisegérnek érezte magát a nagy világban.
- Ezen már túl vagyunk - kacsintott rá és vissza hangosította a következő számot. Elkezdte énekelni a szöveget, halkabban aztán picit hangosabban ezzel bátorítva a lányt. Zita félve kezdte el dudorászni, majd szinte suttogva tátogat a szavakat, míg végül rá nem lelet saját hangjára és valamivel erőteljesebben csatlakozott Kriszhez. Mikre rá nem tudja venni egy kedves mosoly és egy aranyos, kisfiús, kérlelő tekintet!

Friss

2011-08-26T04:08:00.000-07:00

Hellosztok!

Ígértem szerdára vagy csütörtökre egy új fejezetet, de nem voltam itthon, szóval csúszok picit, de vagy ma este vagy holnap reggel mindenképp felkerül! :)

Bocsi a késésért!

Meglepik

2011-08-23T08:14:00.001-07:00

Úgy tűnik újabb "díj-őrület" hódit a blogok világában. :D
Ez a legújabb, amit volt szerencsém nekem is kétszeresen megkapni:

Szóval, most teljesítenem kell a feltételeket, ami ezzel a díjjal járt, de csak egyszer csinálnám végig, mert szerintem felesleges kétszer. :)

A díj szabályai:
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
3. Írj ki 7 dolgot magadról!
4. Küld tovább hét írónak! ( Linkeld a blogjukat!)
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

1. Megtörtént! :)
2. Itt is szeretném megköszönni, bár a blogotokon is megtettem már. Szóval: Kössz! :D
3. - Netes szerepjáték mániás vagyok, főleg fórumos.
- Oda meg vissza vagyok a lovakért! ^^
- Nagy álmom, hogy egyszer színházi rendező lehessek.
- SP-t totál véletlen szerettem meg, a pofon miatt néztem meg a Nevem Sp c. klippet és utána valamiért benn ragadt a fejemben a dallama...
- Eléggé negatív és önbizalom hiányos vagyok, ebből már rengeteg problémám adódott, de az igazi barátok hiánya a legrosszabb.
- Imádom Skóciát! *.*
- Már most tudom, hogy ha egyszer kisfiam lesz Bertalannak fogják hívni (az apukája után ^^) vagy ha kislányom akkor pedig Boglárkának. :D
4. A díjat átadom (nehéz olyat találni, aki tényleg megérdemli, de még nem kapott) 6 embernek, mert tudom, hogy ők tényleg megérdemlik, ha lesz még valaki, akkor természetesen ő is megkapja. de egyenlőre hat marad...:
- Viki, Sunny, Molly H., Bri, Stelly, Rosalie Hale
5. Ez is megtörtént már! :)

Köszönöm szépen még egyszer! :)

I. 12. fejezet

2011-08-18T02:46:00.000-07:00

Megjöttem! :D Most már jövök és írom tovább a fejezeteket. :) Ha lennének állandó kommentelőim, akkor esetleg heti két alkalmat is be lehetne vezetni az új fejezetekre, de ehhez előbb több kellene, mint oldalt a pontozgatás... :-/ Ezért is hoztam létre a KOMMENT név alatt található véleményezőt, még a múltkor, ahol bárki megirtatja, amit szeretne! Szóval, hajrá srácok!

_______________________________________________

12. fejezet

Ki ez a lány?

Zita szép csendben üldögélt, magában azt kívánva bárcsak felébredne ebből a bolond álomból, és ott találná magát a szobájában, a pihe-puha ágyon fekve, mert csupán az izgalom okozta fáradtság nyomta el. Reménytelennek tűnt a megvalósulása.

- Itt is vagyok! - huppant le vele szemben Krisztián. Zita rá nézett, mosolyt erőltetett az arcára, és igyekezett valami használható mondanivalót kipréselni magából. A srác megelőzte. - Kérdezhetek valamit?

- Ö... igen, persze! - bólintott zavartan. Kezdte idegesíteni saját viselkedése.

- Mi a baj? Annyira feszültnek tűnsz. Ha miattam, akkor megnyugtatlak, nem eszem embert. - mosolygott a lányra.

- Tényleg? Pedig nagyon vérszomjasnak tűnsz. - felelte, miután kortyolt az ásványvizéből. Másik kezét az asztal alatt ökölbe szorította, és kényszerítette magát, hogy a helyzettől tellő legnyugodtabb, legnormálisabb viselkedést produkálja, legalábbis addig míg egyedül nem lehet.

Legnagyobb, hát, igazából nem biztos, hogy szerencséjére, szobája épp Krisztián mellett volt, amit más helyzetben nagyon élvezett volna, de most a háta közepére kívánta az egészet. Mit keres ő egy olyan sztár mellett, akiről azt sem tudja kicsoda? Mikor már tényleg úgy érezte nem bírja, fél perc türelmet kért a sráctól és bemenekült a mosdóba.
- "Ha most azonnal nem szeded össze magad, véged! Mi a fenét csinálsz?" - korholta le saját magát gondolatban. Elhatározta, igyekszik nem a hírességet felfogni Krisztiánban, hanem az ember, akivel ha tetszik ha nem el fog tölteni egy hétvégét, és ezt a rövidke időt igyekszik normálisan kihasználni.
- Buta kérdés lesz, mégis, hogyan szólítsalak? - kérdezte miután visszatért és pár percig csendbe burkolózott. - Gondolom az "SP"-t hanyagolnom kellene, szóval maradjunk a Krisznél, vagy ezt nem szereted?
- De, az úgy jó - felelte mosolyogva. Szeretett volna segíteni a szerinte zavarban lévő lányon, ezért ragadta át a kérdezés jogát, s bontakoztatott ki egy kellemes, estig tartó beszélgetést.
A sötétség közeledtével Zitában egyre erősödött a gyanú, korán minősítette le a hétvégét, Krisztián normálisabb volt, mint hitte. Az ő ötlete többek közt, a naplemente megszemlélése a partról, a hosszú séta a Balaton mellett és a lány szóval tartása, hogy oldja a javuló félben lévő hangulatot, s vele együtt Zita feltörekvő rossz érzését. Ám ez utóbbi nem igazán jött össze, főleg az embereket látva törtek rá azok a kétségbeesett képek, melyek egytől-egyig Áronra s arra a másik lányra vonatkoztak. Persze leplezte félelmeit, és hála Krisznek, nem is kellett olyan sokáig színlelnie. Szégyellte magát, amiért félreismerte és a srác ilyen hamar bebizonyította, mennyire nem szabad hinni a pletykáknak.
Krisztián fürdőszobájának zuhanya alatt állva folyatta magára a langyos vizet. Hosszú nap után remekül esett neki, felfrissítette fáradt tagjait. Milyen egyhangúan teltek idáig a napjai. Végre kiszakadhatott a mókuskerékből, ha csak egyetlen hétvégére is.Valami azonban gondolkodóba ejtette. Zita nem volt boldog a találkozástól. Részben örült neki, hogy nem egy újabb sikongató rajongóval hozta össze a sors, ám másrészről úgy érezte, a lány nem is örül jelenlétének. Talán rossz terv volt ez a hétvége? Vagy csak feszült az egész miatt? A lényeg, hogy igyekeznie kell kideríteni az igazságot, és ha Zita is úgy akarja, a legjobb közös hétvégéjüket eltölteni itt.
Zita mobiljában valami búgott. Türelmetlenül dobolt vékony ujjaival a fotel karfáján, míg várt a vonal túlvégén beleszóló hangra.
- Te kis... - szólalt meg köszönés helyett.
- Azt mondtad nem leszel mérges! - emlékeztette barátnője.
- Nem, mérges az nem vagy, csak piszkosul dühös! Mégis, hogy képzelted te ezt?! Tudod milyen égő volt?! Extrán ciki! - zúdított rá mindent.
- De bunkó volt veled? Vagy mi történt?
- Azon kívül, hogy összezártál egy vadidegen sráccal, akiről semmit sem tudok? Lényegében semmi.
- Jó, bolond ötlet volt, belátom. Viszont ne írd le előre SP-t, mert tévedhetsz simán. Gondolj rá úgy, mint bármelyik másik fiúra a világon. Mint bármelyik másik mega-szexi fiúra.
- Ne nyálazd tele a mobilod azért! Hidd el, tök normális, semmi isteni nincs benne. Megnyugtatlak, ha te lennél a helyemben pontosan ugyanígy gondolnád.
- Lehetetlen! Ő más! - vette azonnal védelmébe.
- Akkor mit akarsz tőle? - kotyogta közbe.
- Tökéletes, helyes, kedves, aranyos és micsoda teste van! - olvadozott Nóci.
- Oké, hagyjuk, reménytelen eset vagy.
- Kössz!
- És, amúgy otthon mi a helyzet?
- Semmi. Esik az eső dél óta, szóval strandra se mentünk Gergővel. Irigyellek a jó idő miatt! Fürödj sokat, helyettem is!
- Ha lesz időm, és a Bravósok tervében szerepel akkor meglesz! - mosolyodott el. Képtelen volt sokáig haragudni Nócira, még ebben az esetben is. - Várj, mennem kell, kopognak. Szia! - lenyomta a telefont és az ajtóhoz lépdelt. Az álla szinte a padlón koppant a meglepettségtől.

Újabb közlemény!

2011-07-29T14:28:00.001-07:00

Sziasztok,

az a nagy harci helyzet, hogy drága párom szülei meghívtak, hogy menjek velük a Balatonra. Két hét, négyesben, nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. ^^ Szóval két hétig leszek távol, legközelebb 16-án jutok gép elé, ha csak úgy nem hozza a sors, és lesz wifi... Na mindegy, a lényeg, hogy vagy két hétig szünet lesz friss téren, vagy nagyon ritkásan lesz, és ezért ezer bocsánat, de ki szeretném élvezni a nyár maradék darabkáit, még ha az időjárás ki is akar tolni velem.

Szóval ennyi lenne, köszi, hogy elolvastátok!

I. 11. fejezet

2011-07-27T06:30:00.000-07:00

11. fejezet

Nevem SP

A szoba, nem volt túl nagy, de bőven elfért benne egy kanapé, egy kis asztal, a kétszemélyes francia ágy, mely fölött függöny lengedezett a klíma fuvallataitól, valamint két szekrény és egy hatalmas üveg ajtó, amin át egyenesen a "magyar tengerre" láthatott. Kinyitott, és kilépett a nyári melegbe, de most mégsem érdekelte a hőség, jobban vonzotta a látvány, ami lélegzetelállító volt. Az egészet félbe szakította azonban egy telefon csörgése, ami nem a mobiljától származott. Kíváncsian ment be a szobába, lépdelt végig a fal mentén, mígnem felfedezte az éjjeliszekrényen fehérlő készüléket. Homlok ráncolva vette fel a kagylót és óvatosan szólt bele.

- Jó napot! A recepcióról telefonálok. Nemrég kaptuk a hírt, hogy a hiresség, akire vár késni fog, mert valami történt az autópályán. A kellemetlenségért elnézését kérjük, és ha szabad javasolnom, bátran fedezze fel a hotelünk nyújtotta lehetőségeket.

- Köszönöm, nincs semmi gond - válaszolta gyorsan, mielőtt ismét belefogott volna a bocsánatkérésbe, és hasonlókba.

- További szép napot! Ha bármi kérdése lenne csak hívjon! - Zita illedelmesen elköszönt és gondolataiba merülve ücsörgött az ágy szélén.

- "Nekem semmi sem mehet simán" - gondolta fásultan, és felállt. Csomagjára nézett, azután az ajtóra. Maradjon vagy menjen? Ez volt a kérdés... Persze a válasz egyértelmű, Zita a lépcsőn szaladt a lift helyett a földszint felé. Körbe szeretett volna nézni, mi hol van, hátha akkor valamivel magabiztosabb lesz majd, amikor megérkezik a meglepetés. A szálloda hatalmas volt, fényes és lenyűgöző. Más helyzetben a szüleinek több havi fizetése rámehetett volna erre a hétvégére, ebben biztos volt, bár ő nem az a luxusra vágyó lány, ezért inkább csak fel-felcsillant a szeme néha.

- Szia! - kiabált bele Nóci a telefonba, alig tíz perccel a megérkezése után. Milyen jó az időérzéke! - Na, mesélj!

- Hű, itt kellene lenned! Piszok nagy ez a hely! - fogott bele azonnal Zita, miközben tovább sétálgatott a medence mellett. - Jó sokan vannak, de hidd el, nem a mi kategóriánknak valóak. Tele van híres emberekkel, például az előbb láttam Lolát, vagy pont velem szemben van Tóth Gabi, szóval ez ilyen tipikus sztáros helynek tűnik. Ha rajonganék bármelyik magyar énekesért is, tuti a Mennyországban érezném most magam. Remélem a színházból is szokott erre nyaralni pár ember, az lényegesen tovább emelné a hely hangulatát.

- Te csak erre tudsz gondolni? - nevetett barátnője. - A te sztárocskád befutott már?

- Szerinted most így beszélnék itt veled, ha igen? Közölték, hogy késik. Jót választottál nekem csajszi, köszi szépen! - gúnyolódott.

- Tuti nem az ő hibája! - védte meg azonnal.

- Na jó, tudod mit? Nézelődök még egy picit mielőtt befut a te "Hatalmas" meglepetésed. Hívlak ha van valami érdekes, ígérem!

- Szuper! - lenyomta a mobilt, és szűk zsebébe igyekezett betuszkolni, amikor is váratlan dolog történt. Valaki egyenesen neki ütközött, vagy éppen fordítva történt, de a lényeg, hogy kis híján hátsójára ült.

- Bocs! - mondták egyszerre. Zita ekkor nézett csak fel, és vette észre kivel is sikerült koccannia.

- "Ezek szerint itt tényleg csak híres emberek vannak." - állapította meg Éder Krisztiánra nézve. Látszott rajta, hogy siet, szóval arrébb állt gyorsan az útból, mire a srác megköszönve tovább rohant, be az épületbe. Zita váll vonva sétált tovább, tekintetét a medence kék vizére szegezve, ami szép volt ugyan, de messze nem ért fel a Balaton szépségével. Halkan dudorászott, amitől egész biztosan bolondnak nézték páran, de ha elmerült gondolataiban gyakran előfordult vele az ilyesmi. Amit legtöbbször a következő esemény követett: félbeszakították. A londiner fiú sietett feléje, látszott, hogy nem keveset futott az elmúlt percekben.

- Na... végre! - kapkodott oxigén után. - Mindenhol kerestelek! A főnök kérte, hogy menj a recepcióra, megérkezett, akire vártál!

- Igen? - nagyot nyelt. Eljött a pillanat, amire várt, és ettől izgatott remegés lett úrra rajta. - Megyek, azonnal! - felelte elcsukló hangon. Látta rajta, hogy nem kicsit ideges, és ettől ismét mosoly terült szét az arcán.

- Bekísérlek - ajánlotta fel, bár inkább kijelentésnek hangzott.

- Az jó lesz - nézett rá hálás szemekkel. Ketten indultak el az épület felé, ahol végighaladtak a hófehér folyosón, és elérkeztek a recepciós pulthoz. Kisebb hadsereg várakozott, fényképezőgéppel, diktafonnal felszerelkezve. Zita megtorpant egy pillanatra, aztán ismét elindult, esetlenül, botladozva kissé, de ment előre. Aztán ismét megállt, a lába a földbe gyökerezett, és moccanni sem bírt. - Mi a...? - kezdett bele hangosan. Meredt előre az újságírók körében álló fiúra, aki hasonlóan nézett vissza rá, bár valamivel magabiztosabban.

- Te vagy Kassai Zita, ugye? - lépett előre egy újságira, aki mellett a fotós lassan letérdelt, és felemelte a gépét. Bólintáson kívül többre nem telt a lánytól, ennyire ledermedve, meglepetten és rémülten még sohasem érezte magát ezelőtt. - Ezúton is szeretnék gratulálni az egész Bravo szerkesztőség nevében! - hozzá lépett és felé nyújtotta a kezét, amit a lány elfogadott ugyan, de fel nem fogta, hogy mi is történik pontosan. Folyamatosan, enyhén tátott szájjal figyelte a körülötte álló embereket, látta a vakut villanni, hallotta a beszélgetésüket, de érteni az ég világon semmit sem értett. Mondhatták volna kínaiul is, ő akkor is ugyanezen a szinten maradt volna.

- Hello! - engedték előre Krisztiánt, aki előre hajolt és két puszit nyomott Zita arcára. Persze ő is viszonozta, mint egy gép, ami erre lett beprogramozva.

- Szia! - köszönt ő is halkan.

- Ne haragudj a késésért, baleset volt az úton - fogott egyből a magyarázkodásba.

- Aha - felelte Zita ugyanolyan zavartsággal. - Mármint, értem. Semmi gond. - rázta meg alig észrevehetően a fejét, s ettől kb. helyrejött. Ezzel egy időben fejébe bevillant egy gondolat, miként is ölje meg Nócit, megmondta neki, ha kitol vele azt nagyon megbánja. Erre most itt van, farkasszemet néz egy vadidegen emberrel, akinek még a rendes nevét se tudja, nemhogy azt, hogy ki ő, honnan jött vagy épp mi a fenét csinál. Előre látta, ez a hétvége katasztrófa lesz...